M. boldog gyermekkorát olyan családban élte, ahol megvolt a szeretet, a megbecsülés, a tisztelet. Öten voltak testvérek, de a legnagyobb harmóniában töltötték gyermekéveiket. Édesapjuk református lelkész volt, anyjuk tanítónő. Szeretetteljes vallásos nevelést kaptak, de a szülők nem készítették fel arra őket, hogy az életnek vannak árnyoldalai is.
A gyerekek felnőttek. Mindenki a saját útját járta. M. ápolónőnek tanult, a szakiskola távol volt a szülői háztól. Hiányzott neki a paplak, amely biztonságérzetet nyújtott. Vallásos neveltetése miatt visszafogott volt, és mintha mindenkinek szeretett volna megfelelni. Éppen ezért nem is lettek barátnői, és a fiúk is elkerülték. Magányosnak érezte magát, így elhatározta, hogy beiratkozik a teológiára. Jól választott. Ott megtalálta önmagát, a lelki megnyugvást.
Apja nagyon büszke volt rá, amikor felavatták lelkésznőnek. Egy csendes kisvárosba került. Végre magára talált. Élvezte, hogy újra paplak az otthona, és a maga ura lett.
A gyülekezeti tagok megszerették, ő pedig a legnagyobb felelősséggel és odaadással volt hívei iránt. Betegeket látogatott, fiatalokat esketett. A templom megtelt az istentiszteletek alatt.
A szószékről látta híveit. Aztán egyszer csak a harmadik sorban ülő férfiról nem tudta levenni a tekintetét. Megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Hiába hirdetett igét a tisztességről, a becsületről, a hűségről… Szívének nem tudott parancsolni. Háromgyerekes nős férfi rabja lett. Öt évig volt a titkos szeretője. A szerelem, akár a fájdalom, elvakította őket. És felemésztette őket a lelkiismeret-furdalás. Minél jobban szerették egymást, annál mélyebb volt a szenvedésük. De a pár órás lopott boldogság feledtette velük a külvilágot, a valóságot.
Egy nap váratlanul megjelent a feleség a paplak irodájában. M.-nak meglepődni sem volt ideje, mert temetésre kérte fel az asszonyt, mivel a férje hirtelen szívrohamot kapott és meghalt.
Amikor egyedül maradt, próbálta feldolgozni a lehetetlent. Egész éjjel a gyászigét írta és sírta el élete boldogtalan boldogságát. Eltemette szerelmét, és óriási önfegyelemmel nézte, hogyan távozik búcsúszó nélkül az az ember, akit a legjobban szeretett.
A következő héten kérte az áthelyezését. Segítettem a költözködésben. Üres paplakot zártunk le. Egy kérése volt: útközben álljunk meg a temetőben.
Halkan követtem a sírig, ahol megállt és halk imát mondott. Leültünk a sírhalom szélére, és ott avatott be súlyos titkába. Isten büntetésének tekintette és alázattal viselte sorsát. Csendben sírdogált. Mintha egy kicsit megkönnyebbült volna. A bűnös szerelmet kezdetben ajándéknak tekintette, de ez lett a végzete.
Szó nélkül, egymást átölelve hagytuk ott az ő eltemetett szerelmét. Lezárta élete legnehezebb szakaszát, vissza sem nézett a temető kapujából, de a szemében még ott csillogott a fájdalom könnycseppje.
