1926-ban a hosszan tartó és heves esőzések miatt a Duna és a Dráva kiöntöttek medrükből, s az árvíz ellepte a Baranya-háromszög jelentős részét és Eszék környékét is. Sok helyütt lakóépületek vesztek oda, de a mezőgazdaságban és a vadállományban is súlyos károkat okozott a természeti csapás.
Az 1926-os árvízről ma már egyre kevesebben, csak a legidősebbek mesélhetnek személyes élményeket, írott források viszont bőven akadnak a hatalmas természeti csapásról, mely vidékünket sújtotta.
Az eszéki Állami Archívumban, a Glas Slavonije által 1973-ban kiadott Nagy vizek – Árvizek Szlavóniában és Baranyában (Velike vode – Poplave u Slavoniji i Baranji) című könyvben részletes leírást találtam az árvízről.
1926 nyarán a hosszan tartó, heves esőzések következtében a Rajna, a Duna és a Dráva vízszintje is hirtelen növekedésnek indult. Június 24-én már komoly árvízveszély fenyegette Eszéket és a Dráva-parthoz közeli településeket. Két nappal később már víz vette körül a Csingilingi csárdát. „A halászok csónakkal utaznak a vendéglőbe, és többen az ablakaiban ülnek és pecáznak” – olvasható egy június 25-i cikkrészlet a könyvben.
A Baranya-háromszög jelentős részét is elöntötte a víz, miután a folyó áttörte a gátat Tököspusztánál. Víz alá került több mint 60 ezer hold termőföld, a kár anyagi értéke meghaladta a 100 millió akkori dinárt. Miután a Duna vize áttörte a töltést Kiskőszegnél, a víz elárasztotta Vörösmart több utcáját, Csúza rét felőli határát és Hercegszőlős egy részét is. Megszűnt a vasúti forgalom a Kiskőszeg-Eszék vonalon. Az árvíz hatalmas pusztítást mért a térség vadállományára, kb. 2000 szarvas és őz teteme úszott az árban. Amikor a bellyei töltés is megadta magát, a víz elérte a Savoyai-kastélyt, július 8-tól megszűnt a közúti forgalom is. Július 10-én mozgósították Eszék és Valpovo városok lakosait, akiket az Eszékhez közeli töltésekre vezényeltek. Hat nappal később már Zombor is veszélyben volt. Amikor a Dráva szintje csökkenni kezdett, a Duna még mindig nőtt.
A csúzai református presbiteri jegyzőkönyvben is nyoma van a természeti csapásnak
Csúzán a természeti csapásokkal kapcsolatban lényeges adatforrásként szolgál a helyi református egyházközség presbiteri jegyzőkönyve, melyben papírra vetették a fontosabb eseményeket.
Kontra János csúzai lelkész jegyzőkönyvében részletesen beszámol az 1926-os áradásról.
„A szokatlanul hosszantartó áradás és magas vízállás 33 km hosszú védtöltésünket már hetek óta fenyegette. A Dráva és a Duna is már több helyen kiöntött. Végül július 2-án d.u. 3-4 óra között a Tököspusztai zsilipnél átszakította a Duna erős védgátunkat, mely 1876 óta megvédte e vidéket. Lassan terjedt felfelé az ár úgy, hogy a mi határunkba 4-én (vasárnap) délelőtt 11 órakor lépett be. Másnap reggelre már a vasúti töltést is átlépte s a beltelkekbe nyomult. A lelkészi kert is víz alatt van egész az udvarból levezető lépcsőig. 5ödike óta átlag 8-20 cm a növekedés 24 óránként.“ – szól az 1926. július 11-i bejegyzés.
A tiszteletes azt is megemlíti, a csúzaiak termésükből alig menthettek meg valamit, mivel „2án délig a kocsik még ki voltak rendelve a kis – úgynevezett alberti töltés erősítésére…“
Vasárnapra ugyan 40 báni kocsit rendeltek Csúzára segítségül, mely egy nappal később már nem volt elegendő. Bejegyzésében a lelkész segítsége felől biztosítja a károsultakat.
Körtvélyes elnéptelenedett az árvíz idején
Nem könnyű olyan embert találni, aki még emlékszik a 90 évvel ezelőtt történt csapásra.
Ma már sajnos nincs az élők sorában Guzsvány (Kercel) Bözsi néni sem, aki néhány évvel ezelőtt mesélt lapunknak tanyasi életéről és arról, hogyan vészelték át családjával az árvizet.
1969-ig éltek Csúza Keselyűspuszta (Mirkovac) felőli határában, a Körtvélyes dűlőrészen. 1926-ban az árvíz miatt lakhelyük ideiglenes elhagyására kényszerültek. Az emberek, bár volt idejük elmenekülni a tanyáról, házukat nem vihették magukkal, és az épületeket elmosta a víz. Bözsi néniék is csak a kocsit meg a lovakat tudták megmenteni. Nagyapja viszont nem hitt a vészjósló híreknek, lent maradt a tanyán. A víz egy óra múlva odaért, és hamarosan a padláson találta magát kutyájával együtt, ahonnan a nádfedeles tetőre vezetett az útjuk, onnan pedig a cseresznyefára, melynek ágai rálógtak a háztetőre. Úgy várták a segítséget, ami egy tutajon érkezett, így Bözsi néni nagyapjának is sikerült megmenekülnie. A vöröskereszt építőanyaggal támogatta az árvízkárosultakat, akik hamarosan újra felépíthették házukat a Körtvélyesen.
Vörösmarton több utcát elárasztott a víz
Kőszegi Rozália csak 1941-ben költözött Vörösmartra, ő maga nem élte át az árvizet, de sokat hallott róla a nála idősebbektől. Úgy tudja, a vörösmartiak összefogásuknak köszönhetően – igaz, a kelleténél korábban, de – sikeresen learatták a búzát és a „hegyre” menekítették, ahol később biztonságban kicsépelhették.
– A házakat viszont nem vihették sehova, a víz ellepte a Duna, a Kis-Duna, a Rajna és a Rák utcát is Vörösmarton. Akkora volt a víz, hogy csónakkal közlekedtek – mondta Rozi néni.
Az elárasztott házak tulajdonosai végül kártérítést kaptak. Ők a támogatással téglaházakat építettek az árvíz elvonulása után.
Egyes feltételezések szerint az erős töltés nem a gyengesége miatt szakadt át, hanem felrobbantották, hogy megvédjék a vajdasági területeket, mivel a víz a sík vidéken nagyobb károkat okozhatott volna. Nem teljességre törekvő írásunkhoz azonban nem találtunk ezt bizonyító hiteles adatot.
Annyi bizonyos, hogy elsősorban a természet számlájára írható az a katasztrófa, melyre Szlavóniában és Baranyában kilencven év eltelte után még mindig emlékezünk, és még sokáig emlékezni is fogunk.
