A horvát klinikai kórházak közül az eszéki a legrosszabb, ezt a napokban a horvát orvosi kamara elnöke jelentette ki újságírók és a kórház vezetése előtt, amit a kamara egy hónappal ezelőtti vizsgálódása alapján állapítottak meg. Ez egyáltalán nem újdonság, hisz az eszéki kórházat a 28 klinikai kórház hivatalos ranglistáján, amelyet a Horvát Egészségbiztosító Intézet állított össze, az egyáltalán nem előkelő 23. helyre sorolták.
Ha a pácienseknek kellene értékelniük régiónk kórházát, valószínűleg akkor sem kapna jobb minősítést. Az ismerőseim közül szinte mindenkinek van rossz tapasztalata kórházi kezelése kapcsán. Elég, ha csak a körülményekre gondolunk – például a szülészeti osztályon uralkodókra, ahol különösen a nyári hónapok kibírhatatlanok, a déli fekvésű, árnyékoló és klímaberendezés nélküli szobákban ilyenkor negyven fokban szenvedik végig a szülés utáni napokat a kismamák és a babák.
De vannak az említettnél rosszabb osztályok is, ahol penészesek a falak, omladozik a vakolat, és a kelleténél több beteget zsúfolnak be egy szobába, vagyis egyáltalán nem felelnek meg a körülmények a betegápolás követelményeinek. A higiéniáról meg ne is beszéljünk, ennek hiányát sokan a saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Pedig egy kórházban ennek kellene a legfontosabbnak lennie, különösen a fertőző osztályon, ahol másfél évvel ezelőtt a lányom is feküdt, két hétig ugyanabban az ágyneműben. Hiába kértem a nővért, hogy cserélje le tisztára, a válasza az volt, hogy nincs elegendő ágyneműjük, emiatt a kórházvezetésnél is panaszt tettünk, de azután sem történt semmi, csak annyi, hogy ezután ferde szemmel néztek ránk a nővérek.
Mert, ugye, évek óta nincs pénz fejlesztésekre, segédeszközökre, a kormányváltások után pedig minden új tárcavezető megígéri, hogy majd megreformálja, korszerűsíti az egészségügyet, és szavatolja az ellátás jobb minőségét.
A körülményekért persze nem az orvosok és az ápolók a felelősek, de amit a legtöbb beteg megtapasztal, az az, hogy az orvosokból és a nővérekből is – tisztelet a kevés kivételnek – hiányzik az empátia, az emberség. Ha kérdez az ember, azonnal lehurrogják, ne üsse bele az orrát. Tűrjön, és ha tud, bizakodjon, de ne „faggatózzon” a saját vagy hozzátartozója sorsával kapcsolatban. A nővér nem adhat információt, az orvossal viszont napokig nem lehet találkozni, mert éppen operál vagy megbeszélésen van. Mi persze türelmetlenek vagyunk, mert senki nem mond semmit, pedig csak egy mondatot várunk.
Pedig az emberséges hozzáállás nem kerül pénzbe. Vagy mégis?
