Immár húsz éve annak, hogy Magyarország és Horvátország Eszéken aláírta a magyarországi horvát, illetve a horvátországi magyar kisebbség védelméről szóló bilaterális szerződést. A két évtizeddel ezelőtt aláírt egyezmény akár mérföldkőnek is nevezhető a két ország kapcsolatrendszerének a kiépítésében. Az 1990-es évek a mai kapcsolatok ismeretében hőskorszakként is aposztrofálhatók, hiszen akkor még nem terhelték a kétoldalú kapcsolatokat problémák, és a kisebbségi probléma megoldása főleg Horvátország számára volt sürgető. Természetesen nem a horvátországi magyar nemzeti közösség meglévő problémáira figyelt ekkor a nemzetközi közösség, hanem a szerb kisebbségére, amely számára 1995-ben végérvényesen kiderült, hogy a szerb krajinákról szőtt álmok szertefoszlottak. Jugoszláviában még többségnek számítottak, és most a történelem úgy hozta, hogy kisebbséggé váltak.
Ennek a problémának az árnyékában ünnepélyes keretek között, baráti vállveregetések közepette írták alá azt a szerződést, amely garantálja a horvát és a magyar kisebbség nyelvi, kulturális, vallási jogait, illetve identitásuk megőrzését.
A legfájóbb szépséghibája ennek a szerződésnek nem az, hogy igencsak vastag por fedheti a külügyminisztériumok archívumában, hanem a feledés ködös, zavaró homálya. A gazdasági együttműködés meglévő igény, amelyből azonban hiányzik az intenzív tervezés és a stratégiai gondolkodás. A regionális fejlesztésből az elmúlt két évtizedben nem sokat láttunk, hiszen a horvátországi magyarság által lakott területeken a mai napig nem volt tudatos, az alapszerződésben vállalt, érezhető fejlesztés. Ehhez nem kell drága kutatásokat végezni, hiszen akik itt élünk, láthatjuk a kivándorló horvátországi magyarokat – itt munkát találni, főleg télen, egyenlő a lottón a négyes vagy az ötös találattal. Gyárak, összeszerelő üzemek vagy bármi más befektetés, ami munkát biztosítana, messze elkerüli a magyarok által lakott vidékeket, vagyis Vukovár-Szerém és Eszék-Baranya megyét.
A húszra már nem szabad lapot húzni, de jövőre talán érdemes lenne – akár lesz kormányváltás, akár nem –, a közös politikai és kulturális érdekeket szem előtt tartva valakit leküldeni a külügyminisztériumi archívumba, hogy keresse meg a szerződést, tárja (a két) ország elé, és nézzék át a felek, hogy hol érdemes változtatni, hol vannak hiányosságok, és amikor ez megtörtént, kiindulópontként – a GPS (tájoló) szakszavát kölcsönkérve – újra kellene tervezni. Újratervezésre pedig akkor van szükség, ha letértünk akaratlanul is a betáplált útról. Ha pedig az autóban használt tájolónk elavult, lehetséges a frissítése. A megoldás érdeke lehet(ne) mindkét félnek, de hogy odáig eljussunk, el kéne már végre indulni.
{fcomments}
