Szentlászló 152 napos ostroma és Dályhegy civil áldozatainak a tragédiája beleégett a horvátországi magyarság közösségi emlékezetébe. A hétvégén mindkét település közössége gyertyagyújtással, koszorúzással és kegyeleti főhajtással emlékezett azokra, akik életüket adták vagy vesztették el a független Horvátországért – sokan közülük pusztán azért, mert magyarok voltak.
152 nap pokol: Szentlászló a hőseire emlékezett a 34. évfordulón
A hős falu 1991 nyarától egészen november végéig – összesen 152 napon át – állt ellen az ún. Jugoszláv Néphadsereg túlerejének és a szerb paramilitáris alakulatok folyamatos támadásainak. Vukovár eleste után Szentlászló vált a térség egyik legfőbb célpontjává. A helyi magyarokból és horvátokból álló kis létszámú csapat 1991. november 24-ig tartotta magát, ám amikor már minden remény elfogyott, a még bent maradt lakosokkal együtt kénytelenek voltak elhagyni a falut. Az ostrom 48 életet követelt, 15 személyt pedig a mai napig eltűntként tartanak nyilván. Nevüket és emléküket a falu központjában felállított emléktábla őrzi, ahol évről évre – november 24-én – összegyűlnek a hozzátartozók, a helyiek és mindazok, akik fontosnak tartják a főhajtást a múlt hősei előtt.
Vasárnap az idei megemlékezés gyertyagyújtással kezdődött, amelyen Tomo Medved horvát miniszterelnök-helyettes, a horvát honvédők ügyeiért felelős miniszter is személyesen vett részt. A szentlászlói emberekkel való együttérzéséről tanúbizonyságot téve rótta le tiszteletét az elesettek és eltűntek emléke előtt.
– Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a honvédőknek, akik bátran harcoltak és embert próbálóan álltak helyt 152 napon keresztül. A parancsnokuknak, akinek a vezetésével ilyen sokáig kitartottak. Azért vagyok ma itt, hogy személyesen rójam le tiszteletemet a szabadságért harcot vívó elesettek és eltűntek előtt. Szentlászlót horvátok és magyarok együtt, vállvetve védelmezték, így élnek együtt ma is. Ez lényegi üzenet, hogy egy olyan barátság, amely zord körülmények közepette születik, elszakíthatatlan. Nagyon jó azt látni évről évre, hogy sokan összegyűlnek: honvédők, gyászoló családtagok, emlékezők, akik e falu hatalmas áldozata előtt tisztelegnek – nyilatkozta lapunknak Tomo Medved miniszterelnök-helyettes.
Másnap koszorúzásra került sor ugyanitt, vagyis az emlékműnél. A megemlékezés nyitányaként a Rozmaring egyesület kórusa énekelte el a horvát és a magyar himnuszt, megteremtve a közös emlékezés méltóságteljes hangulatát. Koszorút helyezett el többek között Jankovics Róbert, a HMDK elnöke, parlamenti képviselő, Magdó János eszéki magyar főkonzul, Ivan Anušić honvédelmi miniszter, valamint a HMDK országos elnökségének tagjai, valamint megyei, a járási tisztségviselők, az általános iskola és több civil szervezet képviselői is. A koszorúzást követően ünnepi műsorra került sor, amelyen a szentlászlói diákok mondtak az alkalomhoz illő verseket. Kocsis László, a település egykori védelmének parancsnoka köszöntötte az egybegyűlteket, majd felolvasta az elesettek nevét — minden évben ez a megemlékezés legmegrendítőbb része.
Jankovics Róbert a megemlékezés kapcsán hangsúlyozta: „A mai napon arra is emlékezünk, hogy a horvátországi magyarság milyen sokat tett a független Horvátország létrejöttéért; a szentlászlóiaknak a honvédő háborúban hozott áldozatáért csak a legnagyobb alázattal és tisztelettel adózhatunk.”
Szentlászló példája arról szól, hogyan válik egy kis település a bátorság, az összetartozás és a hűség jelképévé.
Harmincnégy év után is éles a fájdalom Dályhegyen
Dályhegy csendes temetőjében vasárnap ismét sokan összegyűltek – a horvátországi honvédő háború húsz magyar áldozatára emlékeztek: olyan civilekre, akiknek az élete örökre beépült a független Horvátország fundamentumaiba. Tragédiájuk oka egyetlen szóba sűríthető össze: magyarok voltak.
A megemlékezés szentmisével indult, majd a jelenlévők a temetőben levő emlékműhöz vonultak, ahol ismét felidézték a több mint harmincnégy évvel ezelőtti borzalmakat. A korszakot, amikor az úgynevezett jugoszláv néphadsereg és a szerb önkéntes alakulatok elfoglalták Erdődöt, és mindenkit, aki nem volt szerb – horvátot, magyart, más nemzetiségűt – elüldöztek vagy megöltek. 1991 novembere és 1992 februárja között Dályhegyen brutális gyilkosságok sora történt. A legfiatalabb áldozat mindössze 17 éves, a legidősebb 70 volt. Egyikük története különösen mély nyomot hagyott: Szénási Mária, az 1937-ben született asszony, aki csak a szerettei sorsa felől próbált érdeklődni, 1992. július 3-án tűnt el. Megölték, holttestét egy elhagyott kút alján találták meg. Haláláért két szerb férfit – Jovica Stanišićot és Franko Simatovićot – két éve Hágában végre jogerősen elítéltek.
– Vukovár után ma Dályhegyen vagyunk, a horvátországi magyarság itt is véráldozatot kényszerült adni Horvátország függetlenségéért. Dályhegy szörnyű gaztettek helyszíne, hiszen itt olyan magyar civilek estek a szerb megszállók áldozatául, akiket csak azért öltek meg, mert magyarnak születtek – fogalmazott a megemlékezésen Jankovics Róbert parlamenti képviselő, a HMDK elnöke.
A temetőben sorra borultak a koszorúk az emlékmű lábához: a helyiek és a civil szervezetek, valamint az Erdődi járás képviselői mellett Jankovics Róbert, Magdó János eszéki magyar főkonzul és Prosszer Horvatin Szanella, a HMDK országos titkára hajtottak fejet a meggyilkolt áldozatok emléke előtt.
