Jegyzetet írni felelősség és megtiszteltetés, mivel az ember akarva vagy akaratlanul is saját világlátását, véleményét vagy épp kritikáját írja meg bizonyos társadalmi jelenségekről és emberi cselekvésekről. Ennek persze része, hogy miként látja a világot, milyen értékeket képvisel vagy épp mit gondol a politikáról és a kisebbségi létről. A soraival természetszerűleg lehet vitatkozni, egyetérteni, de a lényege, hogy egészséges vitára – nem veszekedésre – sarkallja olvasóit és azok pró és kontra ütköztethetik a véleményüket. E sorok írója több éven keresztül kifejtette a véleményét közéleti ügyes-bajos dolgainkról, az oktatásról, a kultúráról, a magyar médiáról, a horvátországi és az anyaországi politikáról úgyszintén. Természetszerűleg egyes írások hullámokat generáltak, de voltak olyanok is, amelyek még fodrokat sem eredményeztek a horvátországi magyarsággal kapcsolatos viták során. A soraimat olvasó és nem az értékvilágomhoz tartozók, akik véleményüket kinyilvánították, sokszor a józan logikát félretéve támadtak, miközben a vita lényege a konstruktív vitáról kell(ene) hogy szóljon. A vitakultúra hiánya a közösségi oldalakon érhető tetten a legjobban, amikor is a vitázó felet egyszerűen letiltom az oldalamról vagy törlöm az ismerőseim közül.
Az elkövetkező időszakban valószínűsíthetően megváltozik a hangneme (jó vagy rossz irányban) a horvátországi magyar politika alakítóinak, hiszen maximum fél év múlva parlamenti választások lesznek. Egy azonban fontos kell(ene) hogy legyen: a nemzeti minimumban való megegyezés, ami magában foglalja a felek tiszteletben tartását, az iskolák meg nem támadását politikai alapon és természetszerűleg a politikai korrektséget. Értékvilágok fognak itt ütközni, előkerülnek a múlt vélt eredményei, vélt hibái, de fontosabb lenne a horvátországi magyarság jövőképének a a közös megfogalmazása. A kedves olvasóval valljuk együtt mi is, hogy széthúzás helyett egységre kellene törekedni és azon gondolkodni, hogy pl. miként győzzük meg a szülőket, hogy a magyar tannyelvű intézetbe írassák gyerekeiket, hogyan juttassuk a magyarokat munkához. Zene lenne ez miden magyar fülének, de sajnos ki kell hogy ábrándítsam a kedves olvasót. Sajnos, a Kárpát-medecének nincs egy olyan része, ahol politikai harmóniáról beszélhetnénk, mivel a politikát mint a lehetőségek művészetét kell(ene) elfogadnunk, amelyet hús-vér emberek alakítanak, vitáznak, miközben mindegyikük meg van győződve a saját igazáról. Mindenki elmondja, bemutatja a jövőről szóló elképzeléseit, és mi csak remélhetjük, hogy eközben előkerülnek az oktatás, munkahelyteremtés és a magyar megmaradás lehetőségei is. Egyesek sajnos addigra már ezeket a vitákat több száz kilométerről fogják figyelni, mi pedig itthon maradunk a kis magyar valóságunkban.
{fcomments}
