Egy átlagos létszámú iskolai osztályban egy-két gyerek szinte bizonyosan viselkedési zavarral küszködik. Náluk többnyire már csecsemőkorukban megfigyelhető volt valamiféle „eltérés”: könnyen sírva fakadtak, nehezebb volt megnyugtatni őket, rosszabb alvók voltak, étvágyuk változékonynak mutatkozott. Ők kétéves koruk után folyamatosan izegnek-mozognak, csacsognak, gyakran türelmetlenek másokkal szemben, vagy éppen szétszórtak és szertelenek. A szülők persze e „tünetek” láttán kétségbeesnek, tanácstalanok, s nemritkán önmagukat hibáztatják. Pedig e jelenségről nem tehet sem szülő, sem gyerek. A gyermek nem azért nyugtalan, mert bosszantani akarja a szüleit, hanem mert egyszerűen nem képes „csendben maradni”. Emiatt a közösségekben könnyen rásütik a „rossz gyerek” bélyegét. Amit, ha sokan és gyakran mondogatják körülötte, végül ő maga is elhisz, és beletörődik a megváltoztathatatlanba. A hiperaktivitással küszködő gyerekek 40 százaléka ráadásul még diszlexiával, diszgráfiával is küzd, ami még jobban megnehezíti a tanulmányait. Sokat közülük nem is diagnosztizálnak, így nem is kezelik őket, emiatt a későbbiekben is viselkedészavarral küszködnek. A Vjesnik napilap egy terjedelmes cikkben foglalkozik a hiperaktivitással, szakembereket és tanárokat is megszólaltatva. A szakemberek szerint a legtöbbször csak iskolás korban veszik észre a problémát, így a tanárokra hárul az ilyen gyerekek kezelésének a feladata. Egyre több az olyan tanár, aki képes egy hiperaktív gyereket kezelni, ám még mindig azok vannak többen, akik a tekintélyelvű oktatás hívei.
Egyébként az 5-12 éves gyerekek 7-10 százaléka hiperaktív.
