Január 22-e a magyar kultúra napja: az a dátum, amelyhez nemcsak egy költemény, hanem egy egész nemzet szellemi önazonossága kötődik. Mi, horvátországi magyarok is évről évre ezen a napon emlékezünk meg közös örökségünkről, a HMDK központi ünnepségét Pélmonostoron a Liszt utcai magyar kulturális központban tartjuk. Az alkalom egyszerre tiszteletadás Kölcsey Ferenc Hymnusának, és hitvallás amellett, hogy a magyar kultúra az anyaország határain túl is élő, megtartó erő.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban Csekén ezen a napon „tisztázta le” és látta el dátummal a Himnusz kéziratát, egy nagyobb kéziratcsomag részeként. Az emléknap gondolata Fasang Árpád zongoraművésztől származik, aki 1985-ben így fogalmazott: „Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk… Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is”. A tényleges megünneplésre a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988 decemberének végén tett felhívást, majd 1989 januárjában szervezte meg a rendezvénysorozatot. A magyar kultúra napja 2022 decembere óta hivatalos állami emléknap.
A Himnusz története önmagában is a nemzeti emlékezet része. Kölcsey Ferenc az 1815-től Szatmárcsekén élő költőként, a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta meg hazafias költészetének legnagyobb remekét. A kéziratot 1823. január 22-én véglegesítette. A költemény először 1829-ben jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című folyóiratában, az eredeti „A magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, majd 1832-ben Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot. A Himnuszt tartalmazó kéziratcsomag az 1830-as évek végén eltűnt, és csak több mint száz évvel később, 1946-ban került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába Szenes Magda révén. A kézirat két fólióján látható sérülés nem lángégés, hanem tintamarás: a restaurátori szakvélemény szerint savas tinta ömlött a papír szélére.
A megzenésítés története is mérföldkő. 1844-ben pályázatot írtak ki, amelyet Erkel Ferenc, a pesti Nemzeti Színház karmestere nyert meg. A művet 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban a zeneszerző vezényletével, szélesebb nyilvánosság előtt pedig augusztus 10-én, az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor hangzott el először. Hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án csendült fel. A szabadságharc leverése utáni elnyomás idején ünnepeken még együtt énekelték a Szózattal, később azonban a Himnusz vált a magyarok nemzeti imádságává. Jogi értelemben a 2012. január 1-jén hatályba lépett alaptörvény I. cikke rögzíti: Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.
Számunkra, horvátországi magyarok számára a magyar kultúra napja különösen fontos. Kisebbségi létben a kultúra nem pusztán ünnepi dísz, hanem mindennapi megtartó erő: nyelv, irodalom, zene, hagyomány és közösségi emlékezet egyszerre. Éppen ezért január 22-én mi is megemlékezünk, központi ünnepségünket Pélmonostoron tartjuk. A közös éneklés, az irodalmi és zenei műsorok, a helyi alkotók bemutatkozása mind azt erősítik, hogy a magyar kultúra itt, a Drávaszögben is élő valóság, amely összeköt bennünket egymással és az egész nemzettel.
Amikor a magyar kultúráról beszélünk, gyakran a nagy alkotásokra, a nemzeti jelképekre és a történelmi mérföldkövekre gondolunk. Pedig kultúránk legalább ennyire a mindennapokban él: a nyelvhasználatban, az ünnepeinkben, a gesztusainkban, a szokásainkban. Ilyen sajátos, máshol alig ismert hagyomány a magyar ballagás is. Számunkra természetes, hogy az iskolai évek lezárása ünneppé válik, énekkel, virággal, közösségi rítussal – miközben a környező szláv népek kultúrájában ennek nincs ilyen formája. Ezek a „kis” hagyományok teszik a kultúrát élővé, és ezek adják azt az otthonosságérzést, amely különösen fontos a kisebbségi létben: nemcsak azt mondják meg, kik voltunk, hanem azt is, kik vagyunk ma.
Amikor január 22-én Pélmonostoron együtt ünneplünk, nemcsak Kölcsey kéziratának dátumára emlékezünk. Azt erősítjük meg, hogy ezeréves örökségünk ma is „tartást ad”, ahogy Fasang Árpád fogalmazott – és hogy a magyar kultúra, bárhol is éljünk, közös nyelvünk, közös emlékezetünk és közös jövőnk egyik legbiztosabb alapja.
A nemzet imádsága: személyes hitvallás, történelmi próbatételek és egyetemes üzenet
A Himnuszhoz fűződő személyes és közösségi kötődésről Illyés Gyula megrendítő őszinteséggel vallott. Szavai nemcsak egy költő, hanem egy egész nemzet érzéseit fogalmazzák meg: „E vers minden sorát hatéves korunk óta betéve tudjuk. Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Mielőtt erős hevéből egy szikrányit átadott volna, én bizalommal előre szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetemet rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal.” Ez a vallomás is azt bizonyítja, hogy a Himnusz nem pusztán költemény vagy nemzeti jelkép, hanem belső, személyes imádság, amely generációkat köt össze.
A mű sorsát ugyanakkor nemcsak tisztelet és szeretet kísérte. A 20. század közepén politikai beavatkozás kísérlete is érte. Rákosi Mátyás és Révai József felkérték Illyés Gyulát, hogy írjon egy új Himnuszt, Kodály Zoltánt pedig a megzenésítésére akarták rávenni. Mindketten visszautasították a felkérést, ezzel is jelezve, hogy a nemzet imádsága nem cserélhető le hatalmi akaratból.
Történetében a tiltások is visszatérő motívumként jelennek meg. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején már nemzeti énekként énekelték, a leverését követően azonban egy időre betiltották. Legközelebb 1856-ban hangozhatott el nyilvánosan Szatmárcsekén, a Kölcsey-síremlék avatásakor. Az 1948-at követő kommunista diktatúra idején ismét tiltólistára került, és az 1956-os forradalomig nem hangozhatott el énekelt formában hivatalos ünnepségeken.
Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – a Himnusz ereje nem gyengült, hanem erősödött. A magyar kultúra napján, amikor Pélmonostoron mi, horvátországi magyarok is együtt ünneplünk, nemcsak egy történelmi dátumra emlékezünk, hanem arra is, hogy kultúránk, nyelvünk és közös nemzeti imádságunk minden tiltásnál, határnál és korszaknál erősebb. A Himnusz ma is ugyanazt üzeni: a megmaradás, az összetartozás és a remény hangján szól hozzánk – itt, szülőföldünkön, a Drávaszögben is.
