Havasi János újságíró, író, hadisírkutató kirándulásként éli meg az élet hozta minden egyes új megbízatást. Nála a tudósítás hivatás, hiszen 14 éves kora óta ír. Több kötet szerzője, a horvát honvédő háború ideje alatt a Drávaszögből is tudósított, és sok éven át a határon túli magyar média kapcsolatokkal foglalkozó különmegbízottjaként is tevékenykedett. Belekóstolt a diplomáciába is, a Párizsi Magyar Intézetet vezette. A múlt héten Bellyén beszélgettünk vele.
– Sok szerepet sorolhatunk fel veled kapcsolatban, és emellett a szerkesztőségünknek is nagyon régóta barátja vagy. Melyik az a szerep, amely a legközelebb áll hozzád?
– Az újságírás. Ez egy olyan átfogó munkakör, feladatkör, hivatás, amit én kezdettől fogva, 14 éves korom óta magaménak érzek. Még akkor is, hogyha ez mint kenyérkereseti forrás csak az egyetem után jelent meg az életemben. De a dombóvári gimnáziumból már tudósítottam a Tolna megyei Népújságot dombóvári eseményekről, és átéltem azt az euforikus érzést, amikor az ember írása és a neve megjelenik egy nagyobb nyilvánossághoz eljutó lapban.
– Újságírói karriered szép ívet követett az évek során. Melyek voltak az általad fontosnak tartott mérföldkövek?
– Sok mai kollégával szemben én valóban végigjártam a ranglétrát, mert akkor ez volt a természetes. Tehát kezdte az ember gyakornokként, aztán lett az újságíró-iskola elvégzése után pályakezdő munkatárs, munkatárs, és hát a rovatvezetés az én életemből kimaradt, mert pártlapnál dolgoztam sokáig, a Dunántúli Naplónál. Ott a rovatvezetői posztok párttagsághoz voltak kötve, és én soha nem léptem be az MSZMP-be, sőt semmilyen pártba. Aztán főszerkesztője lettem A Helyzet című regionális hetilapnak 1989-ben Pécsen, az egy dél-dunántúli terjesztésű lap volt, amire nagyon büszke vagyok, mert hihetetlen minőségű kollégákkal dolgozhattam együtt. Sajnos a lap nem élte túl a rendszerváltás anyagi terheit, és a benyomuló kereskedelmi konkurencia lenyomott minket. Utána megtapasztaltam a mikrofon másik oldalát is, mert egy viszonylag rövid ideig sajtófőnöke lettem a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak. Aztán egy kicsit belekóstoltam a diplomáciába, tehát igazából mire az ember belelendült volna valamibe, már ki is hátrált, mert gyakorlatilag jött a kormányváltás 1994-ben, és akkor hazajöttem Párizsból, kerestem a visszavezető utakat az újságírásba. Ezt a Duna Televíziónál mint tudósító találtam meg, sőt, kényszerűségből egy új műfajt kellett magamban is meghonosítani, ez a videó-újságírás, tehát az egyszemélyes stáb. És hát sajnos, vagy az én szempontomból, karrierem szempontjából hál’ Istennek, ugye a háborús események bizony adták a témát, tehát gyakorlatilag szinte naponta jártam Taszárra, Horvátországba, Boszniába, az itt tevékenykedő Ifor- vagy Unprofor-csapatok mellé, és így jutottam be a Drávaszögbe is. Az itteni látogatásom hihetetlen emlékeket kavar föl bennem – amikor még Eszék felől három ellenőrzőponton át lehetett csak bejutni, ha egyáltalán be lehetett jutni, és azokat a felvételeket, amiket akkor, 1996-ban készítettem, átadtam horvátországi magyar barátaimnak, akik onnan tudták meg, hogy például itt, Bellyén melyik ház maradt épségben, melyik nem. Aztán a Magyar Televízióhoz kerültem 1999-ben, ahol az Aranyfriss című műsor főszerkesztője lettem. Ott később a regionális, határon túli és vallási műsorok főszerkesztője és közéleti igazgató, aztán 2010 után már határon túli különböző adminisztratív beosztásokban dolgoztam összekötőként. Jelenleg a Duna Médiaszolgáltató határon túli ügyekben illetékes tanácsadója vagyok, miután volt egy négyéves újabb kirándulásom Franciaországba a Párizsi Magyar Intézet vezetőjeként.
– A kirándulásnak nevezett párizsi kiküldetésed kapcsán írtál egy könyvet is, de nem ez az első, nyomdafestéket látott munkád.
– Nálam ez gyakorlatilag újságírás. Vagyis én ezeket a könyveket egy nagy terjedelmű újságírói munkának tekintem, tehát semmiképpen nem szépirodalmi műnek. Én mindig is a tényekhez szerettem ragaszkodni, és azokat, mondjuk úgy, igyekeztem színes formában bemutatni, de ezek interjúkötetek, a cikkeim gyűjteményei. Életrajzi könyvet kettőt is írtam. A párizsi könyvem memoárszerű naplójegyzet, cikkgyűjtemény, igazából egy botcsinálta diplomata krónikája. Például a siklósi Villányi Alkotótelepek igazgatója is voltam két évig, az ezzel kapcsolatos munkámat is kirándulásnak tekintem az újságírásból, de alapvetően mindig is a közlési vágy munkálkodott bennem. Ezt rendszeresen közöltem is a kollégákkal, hogy előttem semmit ne mondjanak el, mert nem tudok titkot tartani: el fogom mondani vagy meg fogom írni. Tehát az már csak műfaj kérdése, hogy utána ezek a közölni kívánt gondolatok milyen formában jelennek meg.
– Tehát vérbeli újságíró vagy, emellett könyveket is írsz, és van még egy „érdekes” tevékenységed, a hadisírkutatás. Erről mit kell tudni?
– Ennek elsősorban családi oka van, de összefügg természetesen az újságírással, hiszen nagyon sok területre újságíróként is jutottam el amellett, hogy édesanyám öt évig építette a Szovjetuniót, nem teljesen önként, 1945 januárjától 1949 októberéig, ez a hírhedt „málenkij robot” volt. A nővérem, a féltestvérem édesapja pedig eltűnt a Don-kanyarban. Ez mindig is egy fájó pont volt a családban. Ez is motivált abban, hogy elkezdtem tudatosan keresgélni, az adatbázisok után fölvettem a kapcsolatot hadtörténészekkel. Egy ilyen hadtörténész barátommal együtt 1997-ben létrehoztunk egy honlapot, háborús keresőszolgálatot, aminek tudatosan az volt a célja, hogy eltűnt katonákat, foglyokat próbáljunk megtalálni. Illetve a Magyar Televízióban indítottam egy Sírjaik hol domborulnak című heti magazint, aminek szintén ez volt a célja, hogy történeteket adjunk közre, és lehetőség szerint segítsünk a hozzátartozóknak megtalálni az eltűnt szeretteiket. Ezt a mai napig is próbálom valamilyen módon művelni. Nem titok, sőt, szeretném világgá kürtölni, hogy próbálkozunk egy Málenkij Robot Intézet fölállításával Magyarországon, és keresünk partnert hozzá, kormányzati és önkormányzaton kívüli körökben is, mert az a tapasztalatunk, hogy nagyon sokan, most már dédunokák döbbennek rá, hogy van egy lyuk a családfán, és milyen fontos lenne, hogy azok az egyébként meglévő adatok, amelyek könyvekben, interneten, excel-táblákban, itt-ott archívumokban megvannak, összeálljanak egy egésszé, és végre annak a több százezres tömegnek, amelyik egyszerűen megszenvedte ezt és eltűnt a háború vérzivatarában, legalább ilyen módon emléket állítsunk. Természetesen ezeket igyekeztem filmes módszerekkel is dokumentálni, és így összeért az újságírói tevékenységemmel. Emiatt jártunk az Urálban, a Donyec-medencében, Lengyelországban, Ukrajna galíciai részén, nagyon-nagyon sok helyen.
– Nagy öröm számunkra, hogy újra üdvözölhetünk a Drávaszögben, ahol kis csapatunk megtiszteltetésként éli meg a barátságodat. Hogyan látod jelenleg a határon túli magyar média helyzetét?
– Én a legnagyobb tisztelettel, kalaplevétellel állok a hősies „végvári harc” és munka előtt, amit végeztek akár itt, akár Erdélyben, akár Felvidéken, mert mindenütt mások a feltételek, de az elkötelezettség és a munkaszeretet is. Az a hihetetlen küzdelem, ami a magyar nyelv fenntartásáért itt, a végeken folyik, lenyűgöző. A magyarországi emberek nagy többsége föl sem tudja fogni, hogy az mit jelent, ha valaki kimegy az utcára reggel, és nem az a természetes, hogy a szomszédja magyarul köszön neki, de ez a helyzet a boltban, meg akkor is, ha bemegy az adott önkormányzat valamelyik hivatalába. Az ország határain kívül élők közül nagyon sok magyarnak meg kell harcolnia a magyar nyelv használatáért, esetleg még megjegyzéseket is elszenvednie, ha az anyanyelvén szólal meg. Úgyhogy én ezúton is a legmélyebb hálámat fejezem ki azért a munkáért, amit ti is végeztek.
