„Indulj el, hogy megérkezhess!” – Interjú a szentlászlói Kettős Csiffáry Évával, aki végigjárta a Szent Jakab-utat

292

Egy hátizsák, egy jól betört túracipő és egy szentlászlói zarándok, aki nekiindult a zarándokok között az egyik legismertebbnek, a Szent Jakab-útnak. Kettős Csiffáry Éva a portugál útvonalat (Camino Portugues) választotta, amely egy 620 kilométer hosszúságú útvonal Portugália fővárosától, Lisszabontól a spanyolországi Santiago de Composteláig.

– Megjártad a Szent Jakab-utat, ami a külső szemlélő számára önmagában is elismerésre méltó fizikai teljesítmény, de valójában ennek a zarándokútnak az emberek nem elsősorban a teljesítmény, hanem inkább önmaguk miatt indulnak neki. Neked mi volt a fő motivációd?

– Az én „El Camino”-m Tolvaly Ferenc regényével kezdődött 19 évvel ezelőtt, még teológus koromban. Akkor került fel a térképre nálam a zarándokút és a kívánság, hogy én is szeretném egyszer végigjárni. Az elmúlt évek alatt többször is „szembejött” az El Camino valamilyen formában. Az pedig, hogy nemcsak Santiago de Composteláig megyek, hanem Muxiáig, azt az Emilio Estevez rendezte Vándorút (The Way) megnézése után döntöttem el. Hosszú ideje bennem volt a bizonyosság, hogy egyszer elindulok, ami az idén el is érkezett. Nem azért indultam el, hogy megtaláljam önmagam, konkrét kérdésre, problémára kapjak választ, illetve Santiagóba érve valamilyen nagy lelki élményben legyen részem. Amikor elindultam, egyszerűen hálás voltam és vágytam a csendre a mai rohanó világban. Az egyéni csendre, minőségi időt tölteni Istennel és önmagammal. Nyilván a fizikai kihívás is benne volt az egészben, hiszen az ilyen jellegű tereppel és fizikai aktivitással nem volt tapasztalatom.

– Hogyan és mennyi ideig készültél a zarándoklatra?

– Gyakorlatilag másfél hónapom volt készülni attól fogva, hogy eldöntöttük: megyek idén az El Caminora. Mivel magáról az útról sokat tudtam, viszonylag hamar sikerült eldönteni, hogy melyik útvonalon megyek, az időpont pedig adott volt. Megvettem a jegyeket az oda-vissza útra. Lefoglaltam az első és az utolsó napi szállást. Beszereztem egy új túracipőt, és arra is volt időm, hogy betörjem. Ezt követően összeállítottam egy listát, és lassan beszereztem a hiányzó dolgokat. A felkészülés egyik legnehezebb része volt ez, ugyanis volt egy súlyhatár, amit nem léphettem át, mert ami a hátizsákba kerül, az a hátadon lesz, és minden lépést azzal teszel meg. Ami a fizikai felkészülést illeti, a megszokott mozgás mellé beiktattam heti 2-3 hosszabb gyaloglást. Ezzel kapcsolatban voltak azért mókás pillanatok, mert többen is megálltak, hogy hazavisznek, ne kelljen gyalogolnom Szentlászlóig. Készítettem egy többfunkciós kreatív füzetet, saját kis bibliaolvasó vezérfonalat az útra, a telefonomat pedig maximálisan lebutítottam, nehezebben elérhetővé tettem az online dolgaimat.

– Mesélj, kérlek a legemlékezetesebb pillanatokról, akár kihívásokról, váratlan vagy kellemes helyzetekről!

– A számos közül csak pár kedves pillanatot idéznék föl. Egy portugál zarándokszállón a kedvenc Pilinszky-kötetemet vehettem le a polcról nagyon kedves üzenetekkel, amiket magyar zarándokok vetettek papírra. Egy másik portugál szálláson egy magyar nyelvű Szentírást adott a kezembe az ott önkéntesként dolgozó hölgy, mert más nyelven nem volt. Egy kukoricaföld kellős közepén egy nagy beton víztartályon, több kilométernyi magányos gyaloglás után és előtt azt olvashattam: KITARTÁST. Egy 16 kilométeres árnyékmentes szakasz előtt, amikor nagy meleg volt, egy nagy üveg hideg vizet nyomott a kezembe egy bácsi, és jó utat kívánt. Megkaptam egy tradicionális azambujai kenyér receptjét. Közösen főzhettem egy mexikói sráccal.
Hagyományos módon moshattam. Rengeteg Bom Camino! és Buen Camino! hangzott el felém az út során. Fisterrában, a „világ végén” magyarul kérhettem kávét és ehettem rétest. Mielőtt Muxiában felszálltam a buszra és megkezdődött volna az utam hazafelé, egy magyar nemzeti színű szalagot vettem észre egy útjelző tábla tövében. Közösen imádkozhattam egy icipici kápolnában két horvát zarándoktársammal. Le tudtam gyalogolni 32 kilométert egész napos esőben. Képes voltam 25 kilométert gyalogolni lábproblémával és utána több mint 600 lépcsőfokot megtenni, hogy elérjem az aznapi szállást. A santiagói katedrális tetején sétálhattam, több ezer éve épített hidakon kelhettem át, és lenyűgöző római kori helyszíneken járhattam.

– Mennyi idő alatt teljesítettél ekkora távot?

– Otthonról indulva összesen 6756 kilométert utaztam és hét országon haladtam át. Zarándokként a portugál utat, a Camino Portugest jártam be, ami egy 620 km hosszúságú útvonal. Azért választottam ezt, mert kevésbé frekventált, mint a jóval népszerűbb Camino France. Az út négy UNESCO világörökségi területet is érintett, és a legkülönbözőbb földrajzi terepeken haladt keresztül. Maga a zarándokút Lisszabonban kezdődött, Santiago de Composteláig 24 nap alatt jutottam el. A középső és a két tengerparti útvonal adta lehetőségeket kombinálva jutottam el Santiagóba, majd a Finisterre-fokig és Muxiáig. Az út során kb. 700 kilométert gyalogosan tettem meg.

– Azt mondják, hogy az emberek ezt az utat végigjárva egyértelműen megváltoznak. Te be tudsz számolni ilyesmiről?

– Csodálatos tájak, találkozások, történetek, felejthetetlen pillanatok várnak az emberre, ennek ellenére nem könnyű egyik napról a másikra teljesen kilépni a megszokott mindennapokból és egy másfajta testi-lelki ritmus szerint élni a továbbiakban. Több száz kilométeren át, heteken keresztül egy szál hátizsákkal vándorolni egyedül, egész nap sárga jelzéseket követni, történelmi városokon, eldugott falvakon keresztül gyalogolni reggeltől estig, miközben az ember saját testi és lelki határaival küzd, mindez persze hogy nyomot hagy az emberben. Az út még most is „aktívan” bennem van, az a nyugalom és bizonyosság is, amit ott megtapasztaltam. Bármikor közbejöhet rajtunk kívül álló dolog, most magáról az útról hoznék példákat: az időjárás, találsz-e szállást vagy telt ház van, és tovább kell menned, egy egészségügyi probléma stb. Legbelül mégis tudod, hogy ezek megnehezíthetik az utadat vagy módosíthatják, de nem befolyásolják azt, hogy eléred a célodat.

– Milyen érzés volt egyedül nekivágni az útnak, volt-e benned félelem? Kötöttél-e ismeretségeket más zarándokokkal?

– Ez volt ez első nagy út, amelyre egyedül indultam, és teljesen más módon, mint ahogyan addig utaztam. Nem volt előre megszervezve, csak azt tudtam, hogy honnan hová szeretnék eljutni és mennyi idő áll a rendelkezésemre. Az indulás előtt és a hazatérésem után is sokan kérdeztek engem a félelemmel kapcsolatban. Határozottan kijelenthetem, hogy nem féltem. Hatalmas bizalommal indultam útnak, és ez végig megmaradt. Nemhiába terjedt el az a mondás, hogy az úton azt kapod, amire szükséged van. Ez pontosan így van. Számos lehetőség volt zarándokokkal is ismeretségeket kötni. Nagyon érdekes személyeket ismerhettem meg az úton. Nem is tudom, hogy minek kellett volna történnie az életemben ahhoz, hogy lehetőségem legyen ennyiféle nemzetiségű emberrel ismeretséget kötni ilyen rövid idő alatt. Az Antarktisz kivételével minden kontinensről megismerkedtem valakivel, nem számoltam össze pontosan, de szerintem megvolt az 50 nemzetiség is. A legfiatalabb zarándok, akivel megismerkedtem, hatéves volt, a legidősebb pedig 80. Azt kicsit sajnálom, hogy egészen Fisterráig kellett eljutnom, hogy magyar zarándokkal találkozzam és magyarul beszélgethessek valakivel. Csodálatos pillanat volt az is, amikor Muxiában egyszerre hat horvát állampolgár tartózkodott. A caminós ismerősök között vannak olyanok, akikkel hamarosan újra találkozni fogok. Vannak, akikkel online tartjuk tovább a kapcsolatot a nagy távolság miatt, és vannak, akiknek a kedvességét és azt, amivel gazdagították az utamat, az emlékeimben és útinaplómban őrzöm tovább.

– Milyen tanáccsal látnád el azt, aki ennek az útnak a megtételét fontolgatja?

– Csak eggyel és a legfontosabbal, amit több zarándok is leírt már: Indulj el, hogy megérkezhess!