Szinte a véletlennek köszönhető, hogy a csúzai Lázár József a mesterségét tanulta ki, de sohasem bánta meg – szerette és ismerte a gyapjúharisnya, botos és kabát készítésének módját, és ebből tartotta el a családját.
Gyökeresen megváltozott az élet az elmúlt fél évszázadban. Átalakult egy sor iparág, fogyasztóként változtak az igényeink is. Mindenre kevesebb az időnk, gyors döntéseket kell hoznunk, és ha vásárolunk, gyakran csupán arra ügyelünk, hogy a termék minél olcsóbb legyen.
Ma már mindent ipari szinten termelnek, termesztenek, gyártanak. Ez nem volt mindig így, a múlt század közepéig falvaink nagyrészt önellátóak voltak. Lakosaik elsősorban mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak, de minden településnek megvoltak a mesteremberei is. A kenyeret a pék készítette, a levágott jószágot a mészáros/hentes dolgozta fel, a házat falusi kőművesek építették, és a ruhaneműt sem a kínai üzletben vásárolták. A lepedőt, törölközőt, abroszokat otthon készítették kenderből, és a gyapjút is hasznosították. Mikor eljött a birkanyírások ideje, a gyapjúfonó és -kötő mester felvásárolta a gyapjút, amellyel az első teendő a tisztítás volt. A nyersanyagot a folyóban mosták, majd festetni vitték, végül pedig ebből kötötték a harisnyát, mellényt, pulóvert, kabátot.
Ezzel a munkával kereste kenyerét a csúzai Lázár József is a honvédő háború előtt.
József a Csúzához közeli Keselyűs-pusztán (Mirkovac) születetett és nőtt föl. Tizennégy éves korában inasnak állt Hercegszőlősre. Mészárosnak indult, hat hónapig egy hentesnél volt gyakornok, de a sors úgy hozta, hogy váltania kellett.
Akkoriban a távolabbról érkező inasok nem utaztak haza naponta, hanem huzamosabb ideig tartózkodtak ott, ahol a szakmát tanulták. Fizetést nem kaptak, munkájukért a mester teljes ellátásban részesítette őket, és szükség esetén szállást biztosított részükre. A szőlősi hentesnél tűz ütött ki, s attól fogva csak a góréban tudta elszállásolni az inasait. Ez akkor vált igazán kényelmetlenné, amikor beköszöntött a tél, ezért József olyan családhoz szegődött, ahol élhetőbb körülmények között tanulhatott.
Hercegszőlősi mesterénél szinte családtag volt
A Rikert családnak gyapjúfonó és -kötő kisipara volt Hercegszőlősön. A tulajon kívül összesen három segéd és három inas szorgoskodott a műhelyben, köztük József is.
Az inasok összesen három tanulóévet töltöttek a mesternél, s egy esztendőben három hónapot kellett iskolába járniuk – ez véleménye szerint egy jól bevált rendszer volt.
– Számomra nem a matematika volt a fontos, hanem hogy ismerjem a szakmám minden csínját-bínját. És az inaséveim alatt kellőképpen el is sajátítottam – mondta a csúzai gyapjúműves.
Úgy véli, ma túl nagy hangsúlyt fektetnek az elmélet oktatására, ahelyett, hogy azt tanítanák meg a gyerekeknek, amire valóban szükségük lesz a munkavégzés során vagy az életben.
Inasévei után Rikertéknél volt segéd még néhány évig, ebben a beosztásban már fizetést is kapott. Ma is hálás a szőlősi családnak, amiért befogadták és megtanították őt a munkára, amely a megélhetést biztosította számukra.
Megbecsülték a szakértelmét
A magasabb fizetés miatt többször is munkát váltott. Az egyik jelentősebb állása a pélmonostori, Sutjeska nevű ruhakészítő nagyüzemben volt. Több évig dolgozott itt, idővel a tervezőrészlegre került, majd előléptették munkavezetőnek.
Jó munkaerőnek számított, gyorsan és pontosan dolgozott, ezért sokan keresték Józsi bácsit, ő pedig szabadon válogathatott a munkalehetőségek között.
Összesen hétszer váltott munkahelyet, többek között egy kiskőszegi (Batina) és egy višnjevaci (Eszék) kisiparosnál is dolgozott.
– Azt akartam, hogy a feleségem a gyerekekkel törődjön, a családomat magam tartottam el. És szerencsére volt rá lehetőség, hogy jobb munkát keressek magamnak, egyedül a hozzáállásomtól, szakértelmemtől függött minden – mondta Józsi bácsi, hozzátéve, ez is azt bizonyítja, hogy régen élhetőbb volt a világ. Ma a fiatalok örülhetnek, ha egyáltalán kapnak munkát, és nem kell külföldre költözniük.
Otthon is űzte a szakmát
Józsi bácsinak otthon is volt gyapjúkötő gépe, még ma is megvan valahol a padláson. Valószínűleg már nem üzemképes, de még most is tudná kezelni, ha szükség volna rá. A háború (1991) előtt otthon is dolgozott rendelésre – ebbe felesége, Mária is besegített neki.
Nem bánta meg, hogy nem hentes lett. Szeretett a gyapjúval dolgozni, mint mondta, ha az ember nem szereti a munkáját, akkor inkább ne is foglalkozzon vele.
Sajnos minden jónak vége szakad egyszer. Mint a legtöbb mesterség, így idővel ez is megszűnt. Ma már nem is hordunk gyapjúból készült kabátot, fuszeklit a faklumpához, és botost sem, amelyben régen az asszonyok a templomba (is) jártak.
