A címbe foglalt mondattal kezdődik a Szamár-szurdokban levő emléktábla felirata, melyet Losonszki József kezdeményezésére állítottak, szülőotthona emlékére. Valamikor itt félszáz lakóház állt, 150 lakossal, kocsmával, mesteremberekkel egy élettel teli közösséggel. Ma viszont gyom és bozótos van a házak helyén.
A Szamár-szurdok
A Danóci-hegy keleti oldalán fekvő völgyben kb. félszáz lakóházból álló település volt, kb. 150 lakossal. A kataszteri térképen Hársas-völgy a neve. Öt ház kivételével Vörösmarthoz tartozott. Lakóinak nagyobb része Bezdánból költözött ide. Feltételezések szerint az első telepesek az 1800-as években építhették fel az első lakóházakat.
– Fejes András volt a legidősebb, akit ismertem. Nemrég halt meg a lánya, Földi Rozália, 92 éves korában, aki szerint már nagyapja is ott élt a Szamár-szurdokban – mondta Józsi bácsi.
Az 1960-as évek elejétől kezdve a 70-es évekig fokozatosan néptelenedett el, a családok a környező falvakba költöztek, Csúzára, Vörösmartra, Sepsére, Nagybodolyára. A takaros házak helyét mára benőtte a gyom és bozót, egyedül a kőkereszt és annak közvetlen környéke van rendben tartva.
Élet a Hársas-völgyben
A Hársas-völgyre nem a szervezett építkezés a jellemző, mint a falvakra általában. A házak nem sűrűn egymás mellett helyezkedtek el, hanem egymástól távolabb estek, minden lakóházhoz nagyobb földterületek tartoztak, valószínűleg mindenki maga határozta meg magának, hogy mekkora területet akar művelni. Minden ház környéke rendben volt tartva, az út szélébe virágokat ültettek. A településen meglátszott a lelkiismeretesen dolgozó emberek munkája. Minden háznak saját kútja volt és kitéglázott borospincéje, minden gazdának volt szőlőültetvénye is. Az emberek általában állattenyésztéssel és mezőgazdasággal foglalkoztak, mindent megtermeltek maguknak, és vadásztak is. A mezőgazdaságban többféle munkában egymás segítségére voltak, pl. szüretkor, csépléskor, disznótorkor eljártak egymáshoz segítségbe. Önellátó közösség volt, a megtermelt élelmiszer többnyire az önellátást szolgálta, de jutott eladásra is, így szombatonként a vörösmarti piacra jártak le értékesíteni a tejtermékeket; a bort messzebbre, Belišćére is elvitték. A Hársas-völgyben mesteremberek is voltak, szíjgyártó, szabó, suszter, borbély, kőműves, kovácsmester gondoskodtak arról, hogy az embereknek ne kelljen az élelmiszereken kívül egyéb olyan portékáért se a faluba menniük, ami az élethez szükséges; egy ideig bolt is üzemelt. Iskolája és temploma viszont nem volt a Hársas-völgynek. A gyerekek napi 5 km-t gyalogoltak Vörösmartig, oda jártak iskolába, később Nagybodolyára. A falusi gyerekek gyakran ki is csúfolták a hegyről érkezett fiatalokat öltözékük (kalapot, micisapkát, kötött zoknit viseltek) és tájszólásuk miatt (így mondták: góla, föcske, kapca-zokni stb.). Vörösmartra jártak templomba is, az idősebb asszonyok viszont, akiknek már nehezére esett megtenni a hosszú utat a faluig, a Hársas-völgyben még ma is álló, több mint 100 éves kőkeresztnél imádkoztak.
A Hársas-völgyben szórakozási lehetőségek is voltak minden korosztálynak. Volt kocsmája és kuglizója is. A felnőttek munka után kártyázni jártak, batyubált és emberbált is tartottak a Svájcer-házban, amely kultúrotthonként üzemelt. Ez egy kb. akkora pinceház volt, mint a csúzai kultúrotthon, Józsi bácsi elmondása szerint egy lovas kocsi is meg tudott benne fordulni. Ezekben a bálokban helybéli zenekar muzsikált. A gyerekek számára kisbálokat tartottak vasárnaponként, ahol elsajátíthatták az első tánclépéseket. Az ifjúság pedig a fonóba járt szórakozni, ahol a fiatalok kézimunkázás mellett beszélgettek és játszottak. Ezek voltak a téli szórakozások. Tavasszal pedig különböző szabadtéri játékokat űztek a gyerekek (pl. Adj király katonát!). – Ez a fajta életmód persze nem csak a Szamár-szurdokra volt jellemző, hanem abban az időben a falvakra általában – mesélte Józsi bácsi. – Azzal a különbséggel, hogy a Hársas-völgy az összes környező településnél félreesőbb volt, így valamivel elszigeteltebben éltek ott az emberek, de annál nagyobb összetartás jellemezte a település népét. A falusiak bokorugróknak meg tehénnyergelőknek csúfoltak bennünket, pedig a Hársas-völgy nem volt elmaradottabb a többinél. Talán annyival, hogy míg a többi faluba bevezették az elektromos áramot, addig hozzánk nem, és a Hársas-völgy utcája sem volt kikövezve .
Az elnéptelenedés okai
Míg a környező falvakba elért a technika fejlődése, addig a Hársas-völgybe nem. A könnyebb élet reményében kezdtek leköltözni, a családok többsége Csúzára vagy Vörösmartra ment el. Nem voltak olyan szegények, volt annyi alaptőkéjük, hogy házat vásároljanak a fejlettebb településeken, a hársas-völgyit pedig lebontották.
– Megtapasztaltuk a modern élet nyújtotta lehetőségeket. Azelőtt csöves kukoricát adtunk a disznóknak, Csúzán pedig már elektromos darálót használhattunk. Kenyeret azelőtt kéthetente sütöttünk, 5 kg-osokat, melyeket a pincében raktároztunk, egérmentes, jó helyen. Miután leköltöztünk, 1 kg lisztért 1 kg kenyeret kaptunk, nem kellett többé sütnünk. Ezek voltak azok a kisebb-nagyobb okok, amelyek miatt megindult a „lavina“, az egyik család követte a másikat, míg végül teljesen kihalt a Szamár-szurdok. Még ma is emlékszem arra a napra, amikor lebontottuk hársas-völgyi házunkat. Egy nap alatt végeztünk az egésszel. Az volt életem leghosszabb napja. Nem volt könnyű, de azt sem mondhatom, hogy sokat szomorkodtam miatta. Mindig is a munka embere voltam. Az 5. osztály elvégzésétől fogva dolgozom, így nem hagytam túl sok időt magamnak gondolkodni ezeken a dolgokon. Ma már viszont jobban elszorul a szívem, ha visszagondolok az elmúlt időkre. – emlékezett vissza Józsi bácsi.
{fcomments}
