Egy vajdasági magyar iskola padjaitól a zágrábi kulturális diplomáciáig – Siklósi Beáta pályája következetes, mégis sok fordulattal teli. Tanárként indult, ma nemzetközi kulturális programokat szervez, művészek, tudósok és közönségek között teremt kapcsolatot. Munkájáról, váltásról, nyelvről és a kulturális attaséi mindennapokról beszélgettünk.
Siklósi Beáta számára a pályaválasztás nem egyetlen döntés volt, hanem sok apró, egymásra épülő lépés eredménye. Gyerekkorában magától értetődő volt, hogy magyar iskolába járjon – a Vajdaságban, a gombosi általánosban fejezte be a nyolcadik osztályt, majd Eszéken folytatta a tanulmányait a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban. Visszatekintve úgy látja, hogy mindkét intézmény stabil tudást adott: az a fajta alapozás történt meg ott, amelyre később egyetemi tanulmányait is biztonsággal építhette. Eszéken a Bölcsészettudományi Kar magyar–angol szakára nyert felvételt, majd másfél évig Magyarországon tanult: Pécs és a budapesti ELTE voltak azok az állomások, ahol nyelvileg és szakmailag is tovább formálódott. A diploma után tanítani kezdett. Angoltanárként elhelyezkedni Horvátországban nem volt könnyű, az ő esetében azonban előnyt jelentett, hogy magyarul is beszél: viszonylag gyorsan kapott munkát, és nyolc éven át tanított különböző szlavóniai és baranyai iskolákban. Közben egyre világosabbá vált számára, hogy nem pusztán egy tantárgyat tanít, hanem nyelvi és kulturális kötődést is. Dályon például C modell szerint tanított magyart, ahol sok gyermek számára az iskola jelentette az egyetlen folyamatos magyar nyelvi közeget a családon kívül. Ekkor tudatosult benne igazán, mennyire fontos szerepe van a pedagógusnak abban, hogy egy kisebbségi nyelv élő maradjon.
Váltás: az iskolától a kulturális intézetig
Nyolc év tanítás után Beáta változásra vágyott. Nem irányt váltott, inkább terepet. Egy Facebook-hirdetésben látott meg egy álláshirdetést, a zágrábi Liszt Intézet kulturális asszisztenst keresett. Jelentkezett, és 2023 őszétől már a horvát fővárosban dolgozott. Egy évig elsősorban operatív, szervezési feladatokat látott el, azokat a „láthatatlan” munkákat, amelyek nélkül egyetlen rendezvény sem tud létrejönni: egyeztetések, levelezés, szerződések, költségvetések, logisztika. Amikor a kulturális attaséi pozíció megüresedett, beadta a pályázatát. A pályázati feltételek egyértelműek voltak: felsőfokú végzettség, több nyelv ismerete, az angol biztos használata, és Zágrábban természetesen a horvát nyelvtudás is elvárás volt. Ez utóbbi lett az egyik döntő tényező. Beáta nemcsak beszéli a nyelvet, hanem érti is a horvát gondolkodásmódot, mentalitást – ez pedig a napi munkában felbecsülhetetlen előnyt jelent. Úgy fogalmaz, hogy „nemcsak fordítani kell, hanem érteni is, hogyan gondolkodik a másik oldal”. Ez volt az a plusz, amely végül kulturális attasévá tette.
Hogyan lesz egy előadásból siker?
A kulturális attasé munkája kívülről gyakran elegánsnak és látványosnak tűnik, belülről azonban elsősorban szervezés, operatív munka és folyamatos problémamegoldás. Beáta szerint egy-egy program megszervezése mindig hosszú folyamat. Amikor például egy kortárs magyar táncelőadás érkezik Zágrábba, nemcsak az a kérdés, hogy hol legyen az előadás, hanem az is, hogy a helyszín technikailag alkalmas-e az adott produkcióra. Mekkora a színpad? Milyen lámpapark áll rendelkezésre? Be tud-e állni egy többtonnás kamion? Hol lehet elszállásolni a művészeket? Ki és mikor fogadja őket? A szervezés másik oldalán a közönség van. Egy rendezvény attól él, hogy van, aki megnézi. A kapcsolatépítés éppen olyan fontos része a munkának, mint maga az esemény, amikor aztán minden összesűrűsödik: ha probléma merül föl, azonnali megoldás kell. Ha a művésznek kérdése van, válasz kell. Ha a közönségnek információ kell, meg kell adni. „Egy jó rendezvénynél a végén senki sem tudja, hány apró gondot oldottunk meg közben – és ez pontosan így van jól” – mondja.
A dinamika, amit nehéz megunni
Amikor arról kérdezem, mi az, amit a legjobban szeret a munkájában, gondolkodás nélkül a változatosságot emeli ki. Egyik nap kiállítást rendeznek, másnap dizájnnal foglalkoznak, harmadnap népművészeti program jön, este koncert vagy táncelőadás. A kulturális intézet programja soha nem egyhangú, és ez a szervezőt is folyamatos tanulásra készteti. A másik nagy öröm a hosszú távú hatás: amikor egy program után nemcsak taps van, hanem együttműködés is születik. Ilyen volt a Budapesti Illusztrációs Fesztivál vendégszereplése is: a zágrábi kiállítás kurátorai és a horvát kollégák között élő kapcsolat alakult ki, amely ma is működik. „Amikor azt látjuk, hogy a nálunk megismert partnerek már nélkülünk is együtt dolgoznak tovább, akkor tudjuk, hogy jól végeztük a dolgunkat” – mondja Beáta.
A feladat értelme
Beáta számára a kulturális attaséi munka nem események egymásutánja, hanem kapcsolatok rendszere. Kultúrán nem programokat, hanem embereket ért: szerzőket, művészeket, közönséget, partnereket. A cél nemcsak az, hogy egy est jó legyen, hanem hogy egy kapcsolat tartós maradjon. „Itt nem egy napban, hanem években kell gondolkodni” – fogalmaz. És ez a mondat talán mindennél jobban összefoglalja, mit jelent kulturális attasénak lenni.
