Balkáni útikalauz stopposoknak

437
11-zsuzsi

Egy tavalyi cikkünkben már foglalkoztunk az autóstoppolással, ami a lehető legolcsóbb és legizgalmasabb módja a közlekedésnek. Most Molnár Zsuzsanna osztotta meg velünk stoppos élményeit. Volt mit mesélnie, hiszen két évvel ezelőtt másodmagával Albániáig utazott, az emberek jóindulatára bízva magukat.

A kopácsi Molnár Zsuzsanna jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki és Informatikai Karán tanul, építészmérnöki szakon. A diploma megszerzése felé közeledik, ami minden bizonnyal sikerülni is fog neki, hiszen mindig is kitűnő tanuló volt, ráadásul sohasem csak az iskolapadban volt aktív: néptáncolt, színjátszott, és hogy még mennyi mindennel foglalkozott, az külön cikket érdemelne.
Nagy fesztiválozó hírében is áll, megfordult már számos ifjúsági rendezvényen, amelyekre nyaranta kerül sor idehaza vagy a szomszédos országokban.
Aki ismeri Zsuzsit, tudja, hogy nincs olyan – persze szigorúan pozitív értelemben vett – „őrült” dolog, amire ne lenne kapható.
 

Csak a legszükségesebb dolgokat vitték magukkal
2013-ban barátjával, Somával egy különös utazásra szánták el magukat. Elhatározták, autóstoppal fognak leutazni Albániába. Az úti cél kiválasztása egyértelmű volt, mivel azon a nyáron Zsuzsi egyik rokona Tiranában dolgozott, aki szállást biztosított számukra.
Tudták, hogy a stoppolás gyaloglással is jár, ezért csak a legszükségesebb dolgokat vitték magukkal, olyanokat, amelyek elférnek két hátizsákban – hálózsákot és polifónt a szabadban alváshoz, némi ételt, egy hétre elegendő ruhát, ezenkívül gyógyszert és az elsősegélynyújtáshoz szükséges legalapvetőbb kellékeket. Vittek papírt, tollat és kártyát is, valamint táblagépet, ami nagy segítségükre volt a tájékozódásban, valamint azon keresztül tartották a kapcsolatot a hazaiakkal.
A tizennégy napos út nehezen indult. Eszéken ugyanis három órába telt, amíg felvette őket az első autó. Utána viszont beindult a dolog, sehol sem vártak 20-30 percnél többet.
A stoppolásnak nem a megérkezés a lényege, hanem az utazás, amelyet még felejthetetlenebbé tett számukra a boszniai táj. A bosnyák sofőrök is rendesek voltak, és szívesen elcseverésztek velük útközben.

 

11-zsuzsi_stopp-1-copy

 

– A stoppolás során annyi segítőkész, barátságos emberrel találkoztunk, hogy magam is elcsodálkoztam. A sofőrök beszédesek voltak, és érdekelte őket, hogy merre tartunk. Minden fuvar egyedi volt számunkra, más-más életbe nyerhettünk bepillantást. Utaztunk munkából hazafelé tartó középkorú emberrel, családlátogatóba igyekvő fiatal párral, nyugdíjas „alfarómeóssal” és még rendőrrel is – mondta riportalanyom.
Lévén, hogy barátja, Soma nem beszél horvátul, többnyire neki kellett cseverésznie a sofőrrel.  Ez amolyan alapszabály a stoppolásnál, meg egyébként is, az ingyen útért cserében az a minimum, hogy a potyautas a legszimpatikusabb oldalát mutatja. Bár ez néha egy kicsit fárasztó volt. Pláne egy olyan éjszaka után, amelyet egy játszótéri csúszda alatt töltöttek. De még ennél is kétségbe ejtőbb helyzet volt számukra, amikor egy gyanúsan olcsó szálláshelyen éjszakáztak. Nem is érezték magukat teljes biztonságban, de hála istennek, alaptalan volt a félelmük.
 

Utaztak magyarokkal is
Odafelé egy fiatal magyar(országi) párral is volt szerencséjük utazni – mind ők, mind pedig az autó tulajdonosai örültek egymás társaságának. Pénzt senki sem kért tőlük a fuvarért. Bosznia-Hercegovina fővárosában pedig még szállást is kaptak.
– Szarajevóban ránk esteledett, és egy ismeretlen társaságba keveredtünk, amelyből mindenki a segítségünkre volt. Az egyikük felajánlotta, hogy aludjunk nála. Boris a külvárosban lakott, így 16 kilométert kellett gyalogolnunk, de megérte, mert lezuhanyozhattunk és ágyban alhattunk – mesélte Zsuzsi.
A bosnyák fiatalok többnyire beszéltek angolul, Albániában viszont már akadtak nyelvi problémáik, és a stoppolás sem volt olyan egyszerű, mint Boszniában. Viszont ott jól bevált mikrobuszos rendszer működik, amellyel bárhova és olcsón el lehet jutni. Ilyen busszal utaztak a határtól Tiranáig.
Az albán fővárosban hat napot töltöttek, megnézték a várost, a cseppkőbarlangot, és voltak a tengerparton is. Nemcsak Albániában, hanem egész útjuk során volt mit látniuk – a vad hegyvidékes Bosznia, Szarajevó, ahol megférnek egymás mellett a muzulmán mecsetek, a zsinagógák, a katolikus és ortodox templomok, a montenegrói tengerpart, ahol szintén nomád módra éjszakáztak, mind-mind felejthetetlen emlékek.

 

11-zsuzsi_stopp-3-copy

 

Segítőkész, de ellenszenves emberekkel is összefutottak
Zsuzsi a hazaútról őrzi az egyik legszebb élményét. Arra a buszra szerettek volna felszállni, amelyik az albán határig vitte volna őket. Ám a buszsofőr szemtelenül sokat kért a pár kilométernyi útért. Lassan embertömeg vette őket körül, és hallgatta a kínos egyezkedést. Végül a tömegből egy házaspár szó nélkül kifizette az útjukat, amiért Zsuzsiék nem győztek hálálkodni.
– Ez az eset és az egész utazás felejthetetlen élmény volt számomra. Miután hazajöttünk, azt mondtam, ezentúl csakis stoppal akarok utazni – mondta Zsuzsi.
Legközelebb szíve szerint Bulgária, Görögország vagy Törökország felé venné az irányt.
Azoknak, akik először készülnek ilyen útra, azt üzeni, a stoppolás alapvető feltétele, hogy kedvesek, barátságosak, illemtudók legyünk, hiszen mindenki azt kapja vissza az emberektől és a helyzettől, amit belefektet – ez ilyen karma-szerű, kölcsönös dolog. De a legfontosabb a jókedv és a nyitottság. Ezek a legfőbb „kellékei” egy élményekben gazdag utazásnak.

 

{fcomments}