Az Osztrák-Magyar Monarchia a 19-20. század fordulóján egyike volt a világ akkori hat nagyhatalmának. Ennek megfelelően szárazföldön erős hadsereggel, míg a tengereken erős hadiflottával rendelkezett.
A haditengerészet bázisa értelemszerűen az Adriai-tengeren, azon belül is többnyire a Magyar Királyság fennhatósága alá tartozó területeken volt.
A nullától a csúcsig
A Magyar Királyság a középkor óta nem rendelkezett komolyabb hajóhaddal. A török időkben tudniillik nem a tenger felől érkezett a veszedelem, ezért a flottába nem igen fektettek pénzt, ami így csakhamar eljelentéktelenedett. Az ország felszabadulása után hosszú időre elvesztettük az önálló hadsereghez való jogot, így hát flottát sem építhettünk. Azt, hogy végül mégis újjászületett a királyi haditengerészet, furcsa módon a görög kalózoknak köszönhetjük, akik a 19. század elején sorra fosztogatták a dalmáciai városokat. A folyamatos portyázások végül odáig vezettek, hogy az uralkodó az Adriára vezényeltette a birodalmi flotta két, Németalföldön állomásozó csatahajóját. A hadihajók könnyedén elbántak a kalózokkal, viszont többet nem tértek vissza a németalföldi vizekre, mert ettől fogva az adriai flotta részét képezték. Császári parancsra aztán fejleszteni kezdték az adriai flottát. A hatékony fejlődés érdekében 1856-ban külön hajógyárat is létesítettek Pólán (Pula), ami mind a mai napig működik Uljanik néven. A pólai hajógyár egymás után ontotta magából az új, korszerű hajókat. A hadiflotta fejlesztése csupán akkor torpant meg, amikor az addig rivális Olaszország szövetséget kötött a Monarchiával, így elhárult a közvetlen tengeri veszély. A szóbeszéd szerint a Monarchia akkori tengernagya a hír hallatán idegösszeroppanást kapott, és rövidesen diliházba került. Hogy pontosan mi történt, arról nem áll rendelkezésünkre adat, az viszont tény, hogy a szövetség megkötése után néhány héttel új tengernagya lett a flottának. A szövetség sajnos nem volt hosszú életű, így hát ismét beindult a flotta fejlesztése.
Az első világháború
Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetét nem érte váratlanul a háború, nem úgy a szárazföldit. A haditengerészetet a kezdetektől bevetették Szerbia ellen, és szinte minden ütközetből győztesen került ki. Az első komolyabb veszteség a Kotori-öböl közelében érte a hadosztályt, ekkor egy szerb löveg elsüllyesztette a monarchia Zenta névre keresztelt rombolóját, ami nagy veszteségnek számított, ám a csatát ennek ellenére megnyertük.
A háború előestéjén készült el a flotta két gyöngyszeme, az SMS Szent István és az SMS Viribus Unitis. Az említett két csatahajó akkoriban csúcstechnológiának számított, óriási ágyúiktól rettegett az ellenség. Sajnos a szuperhajók nem bizonyultak elegendőnek a háború megnyeréséhez. A Szent Istvánt 1918-ban tengeralattjáró-támadás érte, melynek következtében elsüllyedt. A Viribus Unitis ugyan végigharcolta a háborút, számos csatában jeleskedett, végül mégis hullámsírban végezte. A háború befejezésének a napján a pólai kikötőben állomásozó hajót néhány olasz katona, mit sem sejtve, aláaknázta és felrobbantotta.
A dicső napok vége
Annak ellenére, hogy a flotta mindvégig kiválóan teljesített, a Monarchia mégis elvesztette a világháborút, igaz, nem a tengeren. A flottát, sikerei ellenére, feloszlatták, hajói pedig a győztes államok zsákmányává váltak. Csonka-Magyarországon ezzel szemben továbbra is a dicső, semmitől sem hátráló flotta képe élt, hiszen a háborút valóban nem ők vesztették el. Részben valószínűleg ez a szemlélet is közrejátszott abban, hogy a háború (és az ún. Tanácsköztársaság) után Magyarország kormányzója az addigi tengernagy, vitéz nagybányai Horthy Miklós lett.
{fcomments}
