Karakas Novoselec Karolinát lánya egy kirándulással lepte meg, méghozzá nem is akármilyennel: a Horvátországtól 6000 kilométerre levő Zanzibárba repültek.
Az „anya-lánya kirándulást” Karolina legfiatalabb lánya, Novoselec Adrijana eszelte ki. Ő ma Londonban él, Karolina pedig itthon, a Pélmonostorhoz tartozó Baranyaváron. A távolság miatt csak ritkán találkozhatnak, ezért úgy döntöttek, „megadják a módját” a közös nyaralásnak. Az utazási iroda által felkínált egzotikus helyszínek közül azért választották Zanzibárt, mert nem csak strandon fekvéssel töltötték volna az időt, kalandra és élményekre vágytak. Az Afrika keleti partjainál fekvő, Tanzániához tartozó szigetvilág éppen megfelelt elképzeléseiknek.
Mindenszentek napján érkeztek meg Zanzibárba, a még repülővel is hosszú és kimerítő utazást hamar elfeledtette velük a fehér homokos tengerpart és az Indiai-óceán hullámai. Szembetűnő volt számukra a rendkívül alacsony életszínvonal, a szegénység, ami éles kontrasztban áll a zanzibáriak nyitottságával, kedvességével, pozitív szemléletével.
– A vidéki körülményeket látva nyertünk igazán betekintést az ottani életbe. A parányi házikók lakói együtt alszanak a földön, a háztartások túlnyomó többségében nincs vezetékes víz, se villany. Az emberek egész nap az utcán vannak, tucatnyian nézik egy tévékészüléken a futballt, mint ahogy nálunk volt valamikor, ötven-hatvan évvel ezelőtt – állítja Karolina, hozzátéve, életkörülményeik nem befolyásolják a zanzibáriak boldogságérzetét. Mindenki nevet, integet, érdeklődéssel fordul mások felé.
Zanzibár híres szülötte Freddie Mercury, a legendás Queen együttes frontembere, akinek szívesen megnézték volna a szülőházát. Nagy csalódás volt – mondja riportalanyom –, hogy csak kívülről láthatták, az épület ugyanis nem működik múzeumként, az ottaniak nem láttak benne „idegenforgalmi lehetőséget”, sokan azt se tudják, ki volt Freddie Mercury. A rockzene távol áll tőlük, inkább Bob Marley-t kedvelik és a focit.
A „hakuna matata” életszemlélet
A szegénység az ottaniak munkához való viszonyának a következménye is, a zanzibáriak egyelőre nincsenek tisztában vele, mekkora lehetőségek rejlenek a turizmusban.
– Az idegenforgalom körülbelül csak másfél évtizede „működik”, most kezdenek szállodákat építeni, ami viszont az addig érintetlen természet pusztításával jár. Egyre többen látogatnak ide Európából, és érdekes tapasztalat volt számunkra, hogy nagyon sok a balkáni, főleg a szerb nemzetiségű vendég. Mi egy Crna Gora-i utazási irodán keresztül mentünk, amit tudva a falubeliek „Dobar dan”-nal vártak bennünket, és úgy is kérdezték, hogy hogy vagyunk. Ott nincs bűnözés, mindenki nyitott, laza, senkinek sincs karórája, nem érdekel senkit, mennyi az idő vagy milyen nap van – mesél az ottaniak életfelfogásáról Karolina.
Útjuk során megcsodálták Zanzibár természetgazdagságát, együtt úsztak a delfinekkel, megbizonyosodtak róla, hogy sokkal finomabb a frissen szedett ananász, mangó és kókusz, mint amit itthon vásárolhatunk, élvezték, hogy novemberben is részük lehet az örök nyárban.
– Nyugdíjasként el tudnám képzelni, hogy ott élek, amihez a járandóságom elegendő is volna, viszont azt, hogy fiatalon ott vállaljak munkát, már kevésbé – válaszolta kérdésemre Karolina, hozzátéve, az ottaniak átlagfizetése 100-150 dollár, ami az ő igényeiknek persze megfelel. Néhány hónapnyi pénzkeresés után otthagyják a munkát, majd újra visszajönnek, és csak kiabálják, hogy „hakuna matata”, vagyis „ne aggódj!”
– Tizenhét éve már, hogy meghalt a férjem, azóta magam neveltem a három gyerekemet. Adrijana lányom azért ajándékozott meg ezzel az úttal, hogy megmutassa, értékeli azt, hogy fölneveltem. Azt mondta, olyan utat ajándékoz, ami örök emlék lesz. Hát, sikerült a terve – mondta Karolina örömmel, megjegyezve, mindig erős volt kettejük kapcsolata.
A zanzibári utazás látókörük kiszélesítésére is jó volt – tette hozzá –, hiszen élőben találkoztak azzal a szegénységgel, amit eddig csak a tévében láttak. Nyaralásuk során ellátogattak egy iskolába, ahol cukorkát osztottak a kisdiákoknak.
– Amikor megláttak bennünket, daloltak, mosolyogtak örömükben, a kapott ajándékon igazságosan megosztoztak. Az egyik gyerek kicsit maszatos volt, mire egy másik megtörölte az arcát, hogy szépen nézzen ki, amíg ott vagyunk – idézte föl a szép és egyben megható zanzibári élményt.
Csoportjuk tagjai fejenként néhány dollárnyi pénzadománnyal is támogatták az iskolát, amiből a lepusztult intézmény tetőszerkezetének a felújítására tellett.
– Amikor a gyerekeim kicsik voltak és nem akartak megenni valamilyen ételt, mindig mondtam nekik, csak tudnátok, hogy Afrikában milyen sok olyan gyerek van, aki éhezik. Most emlékeztettem a lányomat, na tessék, már láthatod, hogy igazam volt – mondta Karolina, hozzátéve, kirándulásuk több volt annál, mint hogy megismertek egy trópusi paradicsomot. Lélekben gazdagodtak az ottani lakosokkal való találkozás által, ami erősítette bennük az érzést, hogy adakozni jó, és a tudatot, hogy a valódi érték az emberi kapcsolatokban rejlik.
