Bódi Viktória a vukovári magyarság körében végez közösségfejlesztő és identitáserősítő tevékenységet a Petőfi Programon keresztül. Küldetése végéhez közeledve itt szerzett élményeit, tapasztalatait osztotta meg lapunkkal.
A nemzetpolitikai államtitkárság 2015 tavaszán indította el a Petőfi Sándor Programot, melynek célja, hogy a szórványterületek fogyatkozó magyarságának az identitását megerősítsék, és segítsék a már meglévő közösségeket.
Horvátország az elejétől fogva részese a programnak. Először 2014-ben érkezett egy magyarországi fiatal, akkor még a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében, azt követően pedig már a Petőfi-program ösztöndíjasai segítették szórványközösségeinket.
Bódi Viktória a Zala megyei Belezna községből, a horvát-szlovén-magyar hármas határ mellől érkezett a vukovári és Vukovár környéki magyarokhoz.
– Petőfi-ösztöndíjasként az első állomáshelyem Erdélyben, Szászrégenben volt, az ottani református egyház keretei között töltöttem kilenc hónapot. A következő évben Moldvában dolgoztam tanítóként, Pusztinán, csángó magyar gyerekeket tanítottam. Én zalai vagyok, s a két romániai év után gondoltam úgy, hogy érdemes lenne közelebb költöznöm a családomhoz, az otthonomhoz, ezért amikor újra megpályáztam a Petőfi Programot, Horvátországot jelöltem meg. Vukovárt mint helyszínt az államtitkárság jelölte ki számomra, így kerültem ide, a Vukovári Magyarok Közösségébe – mesélt küldetésének előzményeiről.
Az itteni és erdélyi közösségek közti különbségek és hasonlóságok
Erdélyi, moldvai és itteni tapasztalatait összevetve elmondta, az említett közösségek abban hasonlók, hogy mindegyik szórványközösség.
– Az itteni közösség például a csángó magyarokkal abban egyezik, hogy mindkét esetben a legrégibb és legutolsó kis magyar szórványközösségről van szó a Kárpát-medencében, a csángók és a vukovári magyarok is nagyon kevesen vannak. Vagyis mindkét helyen óriási harcot és munkát kell folytatni azért, hogy a gyerekeket megmentsük, magyarul tanítsuk, s megtartsuk a magyar kultúra iránti fogékonyságukat. Amiben viszont különböznek: a moldvaiakhoz vagy az erdélyiekhez képest a vukovári egy elöregedő közösség. Markáns jellemzőjük, hogy tulajdonképpen már csak a vajdasági vagy szentlászlói származású idősek tudnak még szépen magyarul, a gyerekek viszont, akikkel foglalkoztam, már nem anyanyelvként élik meg a magyart, hanem valójában vissza kell tanítani nekik. Az erdélyi és a moldvai gyerekek anyanyelvi szinten beszélnek magyarul – tudtuk meg Viktóriától.
Sokrétű feladatot látott el
Küldetésével kapcsolatban elmondta, ennek esszenciája az volt, hogy segítse a közösséget, s ennek legjobb tudása szerint igyekezett eleget tenni.
– Munkakörömhöz tartozik a magyar nyelv tanítása is, de ugyanúgy a rendezvények szervezése, pályázatok írása és koordinálása, az itt töltött idő alatt nagyon sokat dolgoztam ezen is. Feladatom volt mindenféle magyar nyelvű ügyintézés, levelezés, elszámolások, beszámolók benyújtása, ugyanakkor én vezettem az Őszirózsa asszonykórust is. Én tartottam számukra a heti próbákat, illetve a minőség javítása érdekében nyelvhelyesség-gyakorlási alkalmakat is rendszeresítettünk. Aztán gyerekfoglalkozásokat, kézműves foglalkozásokat is vezettem, illetve a kirándulások szervezése is a tevékenységem része volt. Sajnos az idei útjaink meghiúsultak, de ittlétem során sokat utaztunk a vukováriakkal a fellépéseinkre is, jártunk Magyarországon és Szabadkára is ellátogattunk – összegezte feladatköreit.
Tevékenységéhez hozzátartozott a vukovárin kívül más egyesületekkel való foglalkozás is. Dolgozott az eszék-rétfalusi Népkörrel, a várdaróciakkal, és táncház is indult az ő, valamint a Tenkes zenekar és a Lajta Szeret Egyesület közreműködésével.
– Erre is kimondottan büszke vagyok, és jó érzés, hogy sikerült egy olyan egyesületet alapítanunk a volt Petőfi-ösztöndíjasokkal, amelynek az a legfőbb célja, hogy megtartsuk kapcsolatainkat, illetve kapcsolati hálónkat tovább építsük és gyarapítsuk a szórványközösségekben – tette hozzá.
Küldetése során szívéhez nőtt az itteni közösség
Szép emlékként marad meg benne az együtt töltött idő, a közösen végzett munka.
– Nagyon szerettem a közös lángos- és kürtőskalács-sütéseket. Erdélyből hozattam kürtőskalács sütőgépet és receptet, és kipróbáltuk őket egyik délután a székházunk udvarán, nagyon jó kalácsot sütöttünk. De ezek csak apróságok. Ami sokkal fontosabb volt, és biztos megmarad bennem, az az ő magyarsághoz való ragaszkodásuk, a magyarságtudatuk. Ez, azt hiszem, minden szórványközösségre jellemző, és én ezt tapasztaltam, hogy valahogy a szórványmagyarok mindig erősebben megélik az identitásukat, mint a magyarországi magyarok. A határon túli magyaroknak sokkal többet kell küzdeniük azért egyéni és közösségi szinten is, hogy valaki magyarul tudjon felnőni, hogy iskoláztatni tudják, és aztán még el is tudjon helyezkedni. És én ezt mind láttam, megtapasztaltam, s erre vagyok a legbüszkébb, arra, hogy ezt átélhettem, megmutatták nekem az emberek, és tulajdonképpen az életük részévé fogadtak ezáltal – mondta Viktória.
Nem vesz végleges búcsút tőlünk
Missziója hamarosan véget ér, a vukovári magyarok közössége tagjaival, köztük Jakumetović Rozália elnök asszonnyal és a férjével kialakított baráti viszony viszont soha nem múlik el. Amikor a jövőbeli terveiről kérdeztük, azt mondta, visszamegy szülőfalujába, hogy besegítsen a családi kertészetbe, de az itt szerzett kapcsolatok ápolása, illetve függőben lévő rendezvények, programok megvalósítása céljából visszalátogat még a jövőben közösségünkbe.
