Az eszéki iskolaközpontban rendezett festőműhelynek volt egy magyarországi résztvevője, Bertáné Borsics Mária, aki mesélt kiskőszegi/batinai kötődéséről. Története felkeltette lapunk érdeklődését is. Családja a második világháborúban kényszerült Magyarországra menekülni. Miután édesapja 80 évesen elhunyt, Mária visszajuttatta a hamvait a drávaszögi faluba, hogy szülőföldjén helyezze végső nyugalomra.
Az élet a legnagyobb forgatókönyvíró – mondja Mária, hozzátéve, 43 év után, a mostani festőműhelyen találkozott először kollégiumi szobatársával. A workshopot, amelyről már írtunk, Andócsi-Tar Melinda szervezte, melyre Mária barátnőjét, Végh Edit Gitta pécsi festőművészt hívta meg. Így alakult, hogy Mária is részt vett a műhelyen. Megosztotta Melindával, majd az interjú keretében velem is családi történetét, amelyen alaposan ott maradt a „forgatókönyvíró“ keze nyoma.
A gyökérvesztés, hogy egyszer régen el kellett hagynia otthonát, súlyként nehezedett a családra. Mária gyerekként, 1968-ban járt először Batinán.
Mohácson született, óvodapedagógusként dolgozott, ma már nyugdíjas éveit tapossa. Férjével Cserkúton élnek. Egy fia van, aki adjunktus a pécsi egyetem közgazdaságtudományi karán.
Édesapja, Borsits József Kiskőszegen született, nagyszülei szintén idevalósiak voltak. Kis üzletük volt a későbbi „kanálgyárral” szemben. Rövidáruval foglalkoztak, varrónők voltak. Hímző szakkört vezettek, ahol a falu fiatal lányait, asszonyait tanították. A varrásból, horgolásból, neccelésből (huroköltéses kézimunkázás) József is kivette a részét.
Csak azt vitték magukkal, ami a kezükben elfért
1944 novemberében, amikor a szovjetek lőni kezdték Kiskőszeget a Duna túlsó partjáról, a Borsits család is menekülésre kényszerült. Csupán azt vitték magukkal az útra, ami a kezükben elfért.
Mária édesapja, aki ekkor tizenegy éves volt, az iskolatáskáját fogta, abba tette „kincseit“ – néhány könyve és ruhadarabja mellett megmentett cicáját. Mint azt Mária elmondta, apja egész életében megmaradt macskabolondnak – kedvenceit órákig képes volt simogatni.
Pár heti Sárokon való tartózkodás után Ivándárdán kaptak egy öreg házat, ahol letelepedtek. Mikor vége lett a háborúnak, a dédmama az életét is kockára téve visszament Kiskőszegre. Otthonát viszont már nem találta. Maréknyi vakolatot vitt haza a háborúnak áldozatul esett házuk maradványaiból emlékbe. A család Ivándárdán is varrással, hímzéssel kezdett foglalkozni, ezenkívül kertészkedtek és jószágot is tartottak.
Hazahozta édesapja hamvait
József Ivándárdán járt iskolába, leszolgálta a sorkatonaságot, majd hivatásos tűzoltó lett.
– Mindig fontos volt számára a másokon való segítés. Sok dicséretet kapott, munkáját odaadással végezte – emlékezett vissza riportalanyom édesapjára, aki 80 éves korában hunyt el.
Mária úgy érezte, haza kell vinnie hamvait, hogy szülőfalujában nyugodjon békében.
– Tervemet nem volt egyszerű véghezvinni, hisz nem volt már kapcsolat, de mégis sikerült. Férjem ismeretségének köszönhetően találkoztunk a kiskőszegi plébánossal, valamint Sipos Sándorral a magyar kisebbségi önkormányzattól. Próbáltuk megkeresni a család sírhelyét a temetőben, édesanyám emlékei szerint kovácsoltvas kerítéssel volt körülkerítve, de nem találtuk. Később hallottam, hogy a temető egyik részén a löszfal leomlott, ami nagy valószínűséggel maga alá temette az ősök sírját. A problémánk végül is megoldódott Sipos Sándor segítségével, amit ezúton is köszönök neki. Kaptunk egy sírhelyet, ahova eltemethettük apám hamvait. Sok-sok év után visszatért szülőfalujába, örökre – mondta Mária.
Örömmel tölti el, hogy a temetőt rendben tartják, hiszen csak ritkán van lehetőségük ellátogatni a sírhoz. Olyankor a festői szépségű templomdomb mellett a Julka-szobrot és a kikötőt is mindig útba ejtik. Szereti a Duna-parti települést annak múltjával, jelenével együtt.
– Látom, hogy ott sem egyszerű az emberek élete – tette még hozzá Mária, megjegyezve, jól esik látnia, hogy lakosai igyekeznek rendben tartani a falut. Reméli, hogy még sokáig járhatnak ide, a papához. Születési helyét, vagyis a szülői ház helyét nem tudják, hogy hol volt, de örök pihenőhelyénél még sokáig tiszteleghetnek az emléke előtt.
