Magyarország és Horvátország kapcsolatáról az elmúlt negyedszázadban nem született mély, széleskörű, a politológia szempontrendszere alapján készített tanulmány. Lakmuszpapírja lehet ennek az is, hogy a mai napig nem készült el a magyar–horvát, horvát–magyar nagyszótár sem, pedig a két ország ennek a munkálatait évekig pénzelte. Az elemzésben ki kellene térni a kulturális, politikai és gazdasági kapcsolatokra is, amelyekről ez idáig sporadikus, főleg publicisztikai írások születtek.
Az elemzések hiányának a kérdése akár a langyos, néha már-már rideg horvát–magyar kapcsolatokra is visszavezethető. Szerencsére ezek nincsenek hatással a mindennapok emberére, hiszen továbbra is Magyarország maradt az az ország, amellyel nincsenek komoly nemzetközi problémák, a Mol-INA-ügyet leszámítva. Az egymás országában turistaként megfordulók ebből semmit sem érzékelhetnek, hiszen évről évre nő főleg a magyar turisták száma Horvátországban. A Magyarországra érkező horvát turisták száma is növekvő tendenciát mutat, és a magyar kultúra és építészet még mindig sok horvát ember érdeklődését felkelti. Egy kézlegyintéssel elintézhetnénk, hogy ugyan már, kit érdekel a politika, hiszen annál fontosabbak a napi emberi kapcsolatok, és különben is a politika piszkos dolog. Igen, ez utóbbi akkor igaz, ha azzá tesszük. Palmerston volt angol miniszterelnök szavait parafrazálva elmondható, hogy Horvátországnak és Magyarországnak nincsenek örök barátai, a két országnak nincsenek örök ellenségei, Horvátországnak és Magyarországnak érdekei vannak. Pontosabban kellene hogy legyenek a politikai kapcsolatok normalizálását illetően, mert ez maga után vonná a gazdasági, kulturális és most már a határon átnyúló EU-s projektek mind nagyobb számát is. Politológiai okoskodásnak tűnhetne, ha mindezt azzal magyaráznánk, hogy itt, Horvátországban szocialista-liberális kormányzás van, míg Magyarország ma néppárti irányítású. Vakvágányra ugyan nem kerültek a kapcsolatok, mert hiszen van előrelépés energetikai kérdésekben, és sok magyar szakember dolgozik ma is azon, hogy Horvátországnak végre legyenek olyan szakemberei, akik képesek egy épkézláb EU-s projektet megírni.
Persze magyar szempontból el lehetne mondani, hogy a horvát kormány hálátlan, hiszen a múlt század 90-es évei elején a fegyverkezésben segítette, majd a horvát csatlakozási tárgyalásoknál erőteljes magyar lobbi is megfigyelhető volt Horvátország javára. Mivel a hála nem politikai kategória, és az idézett palmerstoni gondolatsorba sem férhetne bele, ezért inkább továbbra is marad a kérdés, hogy miért nincs normális vagy csak a normalizálódás irányába mutató horvát– magyar kapcsolatrendszer?
Miért nem hallani a fiumei (rijekai) kikötőbe érkező magyar árukról, amelyek innen kiindulva, a világtengereken keresztül találnak gazdát; miért nincs új határátkelőhelyekről szóló hír – mert nincs ilyen –; és a közös történésztalálkozókat is a fél kezem ujjain össze tudnám számolni. Ehelyett a magyar árucikkek jó része a szlovéniai Koper kikötőjén halad át, új határátkelők Szerbia, Szlovákia és Románia felé létesülnek. A határátkelők pedig sokat elárulnak két szomszédos ország kapcsolatrendszeréről. Eljutottunk oda, hogy Horvátország felé épült a legkevesebb határátkelő, autóbusz- és vonatközlekedésről alig beszélhetünk, a vegyes bizottsági jegyzőkönyvekben vállalt kötelezettségek pedig szóra sem érdemesek.
Választási évben vagyunk itt, Horvátországban – lassan ki kellene derülnie, hogy mikor is járulhatunk a szavazóurnákhoz –, ami nem teszi lehetővé egyes kényes kérdések megtárgyalását. A horvát fél keménynek tűnő nemzet(i)politikával ugyan majd keményen kiáll a horvát érdekeknek mondott ügyekért, de nyilvánvaló, hogy a horvát–magyar ügyek után érdeklődést mutató szakemberek, gazdasági szereplők a választás utáni időszakra készülnek. Ha Horvátországban jobboldali kormány alakul majd, komoly esély van a kapcsolatok normalizálására, ha pedig marad a mostani (vagy a mostanihoz hasonló összetételű) kormány, akkor a politikájuk újradefiniálására lesz szükségük a feleknek.
Addig marad a rutinból folytatott diplomácia, amely még mosolydiplomáciának sem nevezhető, és persze az örök várakozás. Aki mélyebben ismeri a két nép történelmét, a horvát–magyar együttélés hullámzó, de megszépült pillanatait, az bizonyosan szomorú, hogy 2015-ben eljutottunk a „békés egymás mellett élés” állapotához, miközben elemi erővel kellene feltörnie annak a dinamikának, amely a gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatokban ugyan megvan, de tetszhalott állapotban leledzik.
Az egyik legfájdalmasabb pillanat az volt, amikor a horvát győzelem napján (augusztus 5.) nem láthattuk a magyar zászlót a zágrábi díszfelvonuláson. Az, hogy Magyarország nem képviseltette magát a zászlóküldés szintjén sem, nem a horvát népnek szólt, hanem az elmúlt Magyarországgal szembeni horvát kormánypolitikájának.
{fcomments}
