Celler Imre pélmonostori nyugalmazott építészmérnök idén lesz 80 éves. Számos nagyszabású drávaszögi építkezés tervezésében működött közre korábban. Nyugdíjba menetele óta méhészettel foglalkozik.
A vajdasági Temerinben született, családja azt szerette volna, ha apja és nagyapja után ő is folytatja a családi hagyományt, és kovácsmester lesz. Szorgalmas gyerek volt, többféle munkát elvállalt, de öccsével együtt apjuknak is segítettek, hármasban kalapálták a vasat. Ő azonban nem a füstös és izzasztó kovácsműhelyben képzelte el a jövőjét, inkább továbbtanult. Újvidéken kezdett gépészeti iskolába járni. Tanulmányait felső fokon is folytatta, Belgrádban lett egyetemista, majd Szabadkán és Eszéken is tanult.
Amikor arról kérdeztem, hogy miért pont az építészetet választotta, elmondta, a második világháború végeztével nagyszabású újjáépítés vette kezdetét, viszont nem volt elég szakember, ezért 1947-ben az építészi pályát népszerűsítették, és rá is sikerült hatást gyakorolniuk a programmal.
Szakértelmének nagyon sok építkezésen hasznát vették
Egy oldal nem elég ahhoz, hogy Imre bácsi teljes munkásságáról beszámoljunk. Miután munkába állt, a térség legfontosabb építkezésein vették hasznát szakértelmének, az infrastrukturális fejlesztéseket is beleértve.
– Elsősorban utak, hidak és vasutak tartoztak a szakterületemhez, és gyakoroltam is, amire szakosodtam – mondta Imre bácsi.
Részt vett a drávaszögi INA-benzinkutak tervezésében; megjegyezte, hogy Kiskő-szegen két benzinkutat is építettek, ma már egyik sem működik. A hercegszőlősi benzinkút létrehozásakor második világháborús aknák nehezítették a kivitelezők dolgát. Amikor a kiskőszegi (batinai) híd töltésén dolgoztak, szintén hasonló gondokkal kellett megküzdeniük. A vasútépítés is a szakterületéhez tartozott, így ő felelt a cukorgyári vasutak karbantartásáért is. Több iskola és tornaterem létrehozásában is közreműködött.
A baranyabáni (Popovac) iskola építésével kapcsolatban elmesélt egy érdekes történetet. Abban az időben olyan nagyra tervezték a popovaci iskola osztálytermeit, hogy huszonnégy pad is elfért bennük.
– Az építés előtt összeültünk a munkatársaimmal és az iskola igazgatójával megbeszélni a részleteket. Ekkor az igazgató tett egy baljóslatú kijelentést. Azt mondta, mire felépül az iskola, nem lesz annyi diák, hogy megtöltsék a tágas termeket. Aztán valóban csökkent a születések száma, s az igazgató úr ezt azzal magyarázta, hogy időközben Baranyabánban (is) bevezették a villanyt, ami többek között a rádiózás elterjedését is magával hozta, így a párok már mással voltak elfoglalva esténként… Így okoskodott az iskola igazgatója – jegyezte meg Imre bácsi, és még ma is megmosolyogja az okfejtést, bár, mint mondta, lehetett benne valami.
Sohasem tudott teljes mértékben elszakadni a hivatásától
A honvédő háború előtt Imre bácsi egészségi állapota már nem volt a régi, és megrendelésekben sem bővelkedtek azokban az években. Ezért idő előtt nyugdíjba akarták küldeni, de ő még aktívan dolgozott volna. A munkát folytatta is fél munkaidőben, a pélmonostori rendőrségi székház építésénél felügyelőként volt jelen. Miután nyugdíjba ment, továbbra is ellátogatott a nagyobb építkezésekre fényképezni, érdeklődni, nem tudott teljesen elszakadni sohasem a hivatásától.
– Úgy vagyok vele, mint a vadászkutya, „akit“ szintén nem lehet nyugdíjba küldeni, mert ha erdőbe viszik, szimatolni kezd, és rögtön arra indul, amerre a szag vezeti – mondta Imre bácsi.
A ’90-es évek elején méhészettel kezdett foglalkozni, és itt is ugyanaz az érdeklődés és tudásvágy hajtotta, mint ami végigkísérte építészmérnöki pályafutását is. A méhészet iránti elhivatottságát bizonyítják a legnívósabb versenyeken elért eredményei. Imre bácsi megjegyezte, azért ez nemcsak az ő érdeme. Minden méhészt kísér egy jó feleség, aki mindenben segíti a férjét. Hála Istennek, ő mellette is ott állt mindig a párja.
{fcomments}
