Az eszéki Kovács József kettő híján száz életévével valószínűleg a legidősebb olvasónk. Rendszeresen követi a horvátországi magyarsággal kapcsolatos eseményeket, de azt is, mi zajlik az országban/nagyvilágban. Kevés hír okozhat számára meglepetést, hiszen átélte a viharos múlt századot, az emlékek ma is elevenen élnek benne.
Száz év alatt sok minden történik az emberrel. Lakásában mintha megállt volna az idő. Régi írógép az asztalon, rajta a Glas Slavonije egyik ’98-as keltezésű száma. Az újságnak ma is előfizetője, de a Képest is olvassa, hogy naprakész legyen a horvátországi magyarság történéseit illetően is.
Amikor az egészségi állapota felől érdeklődöm, elmondja, hallása már nem a régi, és nehezen közlekedik. Nemrég vett egy kerekesszéket, hogy el tudja végezni a napi bevásárlást, máshova már nemigen megy. Ezeken a korral járó gondokon kívül viszont jó egészségnek örvend, az emlékezetével sincs semmi gond, van mesélnivalója, „élő történelemkönyvként” szolgál annak, aki meghallgatja.
1921-ben született, nem sokkal Trianon, a magyarságunk szempontjából súlyos történelmi fordulópont után, s mint mondja, a kisebbségi lét egész életét meghatározta. Belišćéről származik, nagy tekintélyű zsidó családból. Felmenőihez, a Gutmann építészdinasztia nevéhez fűződik az első vasútvonalak építése Eszéken, mint ahogy a vasútállomás is, amely ma is a város egyik jelképe.
Református és magyar neveltetésben részesült, rendszeresen jártak istentiszteletre a rétfalusi templomba, itt keresztelték meg, és itt is konfirmált. Az eszék-rétfalusi Népkör Kultúregyesületnek ma is tagja, még ha nem is tud részt venni aktívan az egyesület programjaiban.
Élete során vezetői beosztásban tevékenykedett szlavóniai és baranyai cégeknél. Munkájában mindig törekvő volt, emberséges, és igyekezett jó példát mutatni, hogy környezete pozitív képet alkosson a magyarokról.
A második világháború idején megjárta a jasenovaci koncentrációs tábort, ahonnét másfél év után sikerült megszöknie, s az akkori hatalom a családján állt bosszút – ennek következtében veszítette el édesapját.
A nagy világégéseket követően – nekünk, magyaroknak – a következő jeles történelmi dátum a 20. században az 1956-os forradalom, amellyel kapcsolatban ugyancsak személyes emlékei vannak. A forradalom leverését megtorlás követte, ami elől Jugoszláviába is sokan menekültek. Eszék volt a menekültek egyik befogadó állomása, s Józsi bácsi tolmácsként segített az itteni hatóságok és anyaországi magyarok közötti kommunikációban. Tanácsaival igyekezett segíteni nemzettársait az itteni boldogulásukban.
A jóban és rosszban is bővelkedő hosszú élete során sohasem volt egyedül. Volt családja, a sors mégis úgy hozta, hogy mostanra magára maradt. Nincs, aki gondját viselné, a legnehezebb számára mégis a társaság hiánya. Történeteit, emlékeit tehernek érzi, ha nincs, akivel megoszthatja.
