A Képes egyik legrégebbi olvasója

0
222

A csúzai Kébert Irma néni mesélt nekünk az életéről és arról, hogy benne mekkora szerepük volt a különböző közösségi aktivitásformáknak, amelyek a legnehezebb helyzeteken is átsegítették.

A legrégebbi Képes-előfizetők között Kébert Irma nénit előkelő hely illeti meg. Fiatalkorában is járatta a lapot, ma is írásainkból tájékozódik arról, mi történik tágabb környezetében. Érdeklik a kulturális események, hiszen az ő életét is végigkísérte a közösségi tevékenység. Ma is énekel a vörösmarti kórusban és a templomban, tíz évvel ezelőtt pedig még a Pódium színjátszó körben is szerepelt, amelynek akkor én is tagja voltam. 

Amikor péntekenként hordom az újságot Csúzán, néha-néha találkozom Irma nénivel, aki az udvarában tesz-vesz, várva az olvasnivalót. Olyankor mindig váltunk néhány szót, lelkesen mesél nekem aktuális teendőiről, a kertészkedésről, a faluban történtekről. Ritkán van lehetősége beszélgetni valakivel, huszonhét éve halt meg a férje, azóta egyedül él. Szívesen egyezett bele, hogy beszélgetésünk nyomdafestéket kapjon.

A faluban már olyan kevesen élnek – panaszolja –, hogy sokszor még az utcán sem találkozik senkivel. Sokkal több volt régen a fiatal is, tele voltak az ún. vasárnapi iskolák, a templomok, a színjátszó csoportban is sokszereplős, nagyobb darabokat játszhattak.

Miközben a népességfogyásról beszélgetünk, Irma néni A falu rossza című színielőadásról készült fényképet mutatja nekem 1959-ből – tele volt a színpad a szereplőkkel, köztük volt ő is. 

Sok-sok kép sorakozik az asztalon, amelyek segítik a visszaemlékezést réges-régi előadásokra, kirándulásokra… az egyik képen a csúzai nőszervezet tagjai láthatók, egy budapesti kirándulás alkalmával.

Irma néni mindig társasági ember volt. Az egyesületi tevékenységben, a közös programokban lelte legnagyobb örömét. A nőszervezettel, az énekkarral vagy más közösségi kirándulás keretében sokfelé megfordult élete során, járt Szófiában, Riminiben és San Marinóban, Velencében, Bécsben, Dubrovnikban… megannyi szép utazás, melyekre most is szívesen emlékszik vissza. 

„Már 1941-ben magyar állampolgár lettem, most csak visszahonosítottak”

A nyolcvankét esztendőbe sok minden belefért, szép és fájó emlékek tarkítják Irma néni életét. 1940-ben született, mégpedig abban a házban, amelyben most is él.

– Hathónapos voltam, amikor „bejöttek a magyarok”. Anyám levitt a Krum-szállásra (Csúzán, a vasút alatti második vagy harmadik dűlőben volt – a szerk. megj.), hátha valamilyen incidens lesz, de aztán hallották, hogy gond nélkül foglalták vissza a Drávaszöget. Úgyhogy én már akkor magyar állampolgár lettem, most csak visszahonosítottak – mondta Irma néni, hozzátéve, mindig sokat jelentett neki a magyarsága. 

– Milyen volt a gyerekkora? – kérdeztem.

– Mint amilyen a legtöbb gyereké akkoriban… Öreganyám rongybabát kötött, rongylabdával játszottunk még. Szüleink és a tanítóink sokkal nagyobb fegyelmet követeltek tőlünk, mint manapság a gyerekektől, de azért bennünket se kellett félteni! Télen iskolába menet – akkor még Vörösmartra is gyalog mentünk – az árok szélén a táskánkra ülve szánkóztunk, máskor meg elkártyáztuk az időt az eperfa alatt, azért késtünk az iskolából – idézte föl egyik gyerekkori emlékét. 

Miután elvégezte a hatodik osztályt, szülei kiíratták az iskolából, mert nem volt pénzük a taníttatására.

– Akkor elmentem anyámmal szőlőt kötözni meg kukoricát kapálni, amit bírtam… így lassan beleszoktam a munkába – mondta, hozzáfűzve, hogy később aztán esti iskolában elvégezte az általános iskola hiányzó két osztályát.

Huszonkét éves volt, amikor férjhez ment, a házasságból két gyerekük született.  Élete legnagyobb tragédiája volt, amikor elveszítette lányát, aki rákban hunyt el, nyolc évvel ezelőtt.

– Azóta egy szem könnyem sem jön, nem tudok sírni. És, tudod, azt mondtam lánykoromban, nekem ne parancsoljon senki, soha többé nem megyek templomba. Most meg mindig azt mondom, nincs más senkim, csak a Jóisten – mesél Irma néni arról a fájdalomról, amelytől soha nem lehet teljesen megszabadulni.

Azért mégiscsak pozitív, jó kedélyű embernek ismerjük őt, aki még most is szívesen vesz részt a közösségi programokon. A zene nemcsak a vörösmarti kórus próbáin és fellépésein a menedéke, hanem magányos óráiban is, a tévékészülékén mindennap „jó ebédhez szól a nóta”. Odafigyel a testedzésre, még a jógában is kipróbálta magát, de a fahasogatás, a kertészkedés és a nagy séták is abban segítik, hogy minél tovább megőrizze testi-lelki egészségét. És azért szerencsére nincs is teljesen egyedül, kutyájának és macskáinak is megvan a helyük konyhájában, ha odakint dörög, villámlik. Jó kapcsolatot ápol családtagjaival is, az egyik, Magyarországon élő unokája házasodni készül, Irma néni bízik benne, hogy ott lehet majd a nagy napon.