Ahogy az emberi sorsok sincsenek igazságosan kiosztva, úgy más élőlények szerencséje is különböző.
Egyes fenyőfajták több ezer évig is élhetnek, hogy bolygónk legnagyobb méretű és tömegű élőlényeivé váljanak. Persze csak akkor, ha hagyjuk őket élni, mert fenyőfából kiváló minőségű bútorokat is készíthetünk.
Az örökzöld óriások, ha gondolkodnának, kisfenyőként valószínűleg nem arról álmodnának, hogy felnőve hálószobaszekrények legyenek. Sokkal inkább nőnének, ameddig csak tudnak, és eresztenék a gyökereiket olyan mélyre, amilyenre csak leérnek.
Ha gondolkodnának, legfontosabb filozófiai kérdésük az volna, hogy van-e élet karácsony után?
Az a kis fenyő, amelyről írásom szól, szerencsére olyan házban vált karácsonyfává, ahol már negyven évvel ezelőtt sem vágott fát állítottak a szobába. Sepsei nagymamám már akkor is figyelt arra, hogy a Jézuska gyökerestül hozza a karácsonyfát a gyerekeknek, amikor ez még nem volt szokás.
És ahogy elmúltak az ünnepek, a karácsonyfa nem került a sötét padlásra, és nem vált végül tűzifává, mint Hans Christian Andersen meséjének hőse. Nagymamám, mint minden karácsonyfát, ezt is végül kiültette az udvarba.
Innen nem szándékozott sehova se menni, de a sors úgy hozta, hogy útjában állt egy építkezésnek.
Nem ítélték halálra, hanem átültették. Ettől fogva csúzai udvarunkban terebélyesedett. Sudár kis fenyő volt, karácsonyfának való – ezt, mint utóbb kiderült, nemcsak mi láttuk így, hanem mások is.
Valamikor a ’90-es évek elején történt, a pontos évszámra már nem emlékszem, hogy decemberben, karácsony előtt egyik éjjel megcsonkították. Csak az alsó két sor ága maradt meg, a többi pedig valakinek a szobájában ékeskedett azon a karácsonyon. Anyám sajnálta a legjobban, mert ezt a fát az ő édesanyja ültette.
Megrongálták, elcsúfították, mégsem pusztult el, volt benne elegendő élni akarás, hogy tavaszra kihajtson abból a csonkból, amit meghagytak belőle. Egy évtized kellett hozzá, hogy kiheverje „háborús” sebeit, de sikerült neki.
Aztán a kényelmünk érdekében megkezdődtek Csúzán is az infrastrukturális fejlesztések. Az udvarunk felett már régóta vezetékek hálózták az eget, de most a földet is feltúrták – egyszer a vizet, másszor a gázt vezették, árkokat ástak.
Ez lett a veszte az udvarunkat elkerítő sövénynek, és volt rá példa, hogy egy-egy fa ágát le kellett metszeni a villanydrótok miatt.
A Sepséről hozzánk költözött fenyőfa, bár már 35 éves, szerencséjére még sohasem érte el azt a magasságot, hogy zavarja a villamos energiát szállító fémhuzalokat.
Az ő „bűne” az volt, hogy túl közel állt az úthoz, ezért a víz és gáz bevezetésekor, valamint az árokásáskor volt zavaró tényező. Legutóbb ki akarták vágni, hogy elférjenek a markológéppel – alig tudtuk lebeszélni a munkásokat erről.
Mégsem úszta meg szárazon. Ledarabolták az alsó ágait – pont azokat, amiket évekkel ezelőtt a fatolvaj meghagyott –, hogy kényelmesen dolgozhassanak körülötte. A gyökerei is sérültek, kimeredeznek az árok oldalából, de még mindig minden erejével kapaszkodik, példát mutat nekünk, akik a meleg szobából nézzük őt az ablakon át.
A fa – mint ahogy azt Nemes Nagy Ágnes megfogalmazta Tanulni kell című költeményében – növényi létformája ellenére taníthat minket, embereket: nem lázadásra, hanem sokkal inkább türelemre és kitartásra. Az emberélet során is jöhet olyan „ásó, fűrész vagy markológép”, ami ellen csak reménnyel védekezhetünk.
S akinek még erre sem telt, annak mondogatta régen nagymamám biztatásul, hogy „Isten a reményeiden felül is elrendeli a sorsodat”. Ezzel indíthatta útjára a fenyőfát is, amelynek, úgy tűnik, sikerült erőt merítenie a szavakból egész életére, mert még mindig áll, hogy történetéből tanulságokat vonhassunk le mi, emberek.
{fcomments}
