Mély megdöbbenéssel olvastam az Új Magyar Képes Újság 2019. augusztus 1-i számában Viola Éva halálhírét. 2010–2015 között fiumei kutatásaim során munkám legfőbb támogatója és segítője volt, mosolya, hangos kacagása hozzátartozott a verőfényes napsütéshez. Senki nem tudott egy csésze kávé mellett oly lelkesen, oly határtalan derűvel beszélni a tengerről és a ragyogásról, mint Viola Éva, aki lelkesedésének verseiben is hangot adott. Éva – egy régi írásommal szeretnék elköszöni tőled, aki már lépteiddel az ég határtalan kékjét léped.
Magyarságunknak Garády Viktor líraian hangolt novellisztikája óta nincs az Adriai-tengerhez fűződő irodalma. Nem a pillanatnyi élményekre hangszerelt költészetet hiányolom – hiszen Jókai Mórtól Mikszáth Kálmánon, Ady Endrén, Molnár Ferencen, Kosztolányi Dezsőn, Herczeg Ferencen, Cholnoky Viktoron, Móricz Zsigmondon és Szini Gyulán át egészen Szabó Lőrincig a magyar klasszikus irodalom megannyi alakja foglalta művekbe a tengerrel való találkozás, a rácsodálkozás, a végtelenség lényegét kutató szemlélődés, majd az elszakadás, a magányban, a magára maradottságban visszaidézett tágasság, a kitágult horizontok értelmezésének lelki, szellemi, valós és metafizikai pillanatát –, hanem arról a lelki attitűdről beszélek, amikor a tenger a maga teljes valójában válik élményévé a lírába öntött emberi létezésnek. Nem arról a bódulatról beszélek, amelyről Kosztolányi Dezső a Viszontlátás című, finoman hangszerelt versében szól: „Hányszor gondoltam téli éjjel/ha sírtam, mit csinál a tenger?/Most itt vagyok. Tél van, köd és szél,/És küszködöm a fergeteggel.” Nem a megérkezés és az azúrból történő kilépés dalait, himnuszait és elégiáit sorolom, hanem azt a költészetet, amelyet az Adria-élmény a maga teljeségében tölt ki, amelyben a tenger a kialakult jó, vagy gyötrelmes élet meghatározó élményévé válik. Nem a megcsodált, hanem a megélt Adriát keresem, hogy a magyar lírának egy réges-régen létező, de majd egy évszázada megszakadt jelenségével szembesüljek. Van-e irodalmunkban Petőfi Alföldjének azúrba szőtt mása? Vagy a Hargita zúgásához fogható tengeri morajlása? Van-e Garády Viktor régen elszabadult vitorlásainak mai kikötője?
Számomra az elmúlt nyár egyik szép ajándéka volt Viola Éva fiumei költőnő Versek a tengerről – Pjesme o moru című kötete. A zombori származású szerző első versgyűjteménye, A remény ideje 1984-ben jelent meg, ezt követte 1986-ban A szemek fényében című kötete. A 2006-ban kiadott Vatromet – Tűzijáték már határozott lírai hangvételről tanúskodott, Viola Éva ekkor találta meg a maga sajátos költői hangját: amikor az élete már a tengerszinti magasságban zajlik. A kötet kulcsversei a Csendesen szemerkél című költemény, a tájban kibomlott valóságnak az a pontja, amely köré a költői látomás szerveződik, és a Tegnap, amely az előző versre született válaszként a létélmény megnevezésével a belső terekre nyit.
Tegnap
amíg sétáltam a tenger mellett
az est már ringatta a napot
amikor a sűrű, kék köd
lefeküdt a vízre
és újra elragadtatva merengéltem
a tenger és a sziklák
örökkévalóságáról […]
Két meghatározó élmény születik e látomás mentén: a szerelem és a halál – és egészen sajátos, ahogyan a költőnő képekbe foglalja a nyomukban támadt belső lázakat. Vallomásaiban a part, a sirály, a kő, a kavics, a hullámok, a fény és a sötétedés lesznek azok a díszek, kellékek és eszközök, amelyeket szavaival földíszít. Pillanat verse remek kis etűd, egy elsóhajtott boldogság: „Megnyugvás és boldogság./Te a Napkorona alatt/a sugarakat válogatod.” Mediterrán tájakon ennél eszköztelenebb szerelmi vallomást nehezen tud elképzelni az olvasó. A szerelem igazi verse azonban a Sivatagi nap, amelyben a tűzkorong is a szeretett társ kincseit csodálja.
Különös tragédiája e lírának, hogy a szerelem tékozló futamait még a beteljesülés pillanata előtt szorosan átszövi, követi a halál élménye. A társ, aki nélkül a napsütés is elbizonytalanodott volna, egyszerre nincs mellette, s a Még mindig című költemény már a nem-létezőt veszi számba: „Nézem, hogy veri a szél/a nyitva maradt ablakokat,/amíg lengnek a hálók/az öreg babérfa hűsében.” A halálnak egy egészen új, egyszerre megindító és meghökkentő megjelenítése ez a magyar lírában. Mellette a meghalás szép verse a Találkozás, amelyben a forró szikla és a reá szakadt borulás eleveníti meg a döbbenetet. 1985–1986-ban keletkezett versek ezek, s nyomukban tovább gyűrűzik a tragikus életérzés. A lélek sértettsége és megbántottsága nyomán a mediterrán táj, a tenger és az égbolt komorrá, haragossá válik, s ennek az átalakulásnak bibliai megfelelője a Csendesen szemerkél című költemény, amelyben a sötét égbolt alatt villám fénylik, és ijedten lármáznak a sirályok. Eszközeiben egyedülálló, s a mai magyar lírában ezért olyan szép a Jön az árvíz című vers képi világa: „oly vizes ez az ősz,/a kő is átnedvesedett”, s az ugyanebből az élménykörből fogant a Leszakadt az ég című költeményben foglalt látomás: „már tele a folyó/tele a tenger/és tovább is ömlik/az eső a leszakadt égből.”
Viola Éva lírájában mediterrán eszközei vannak az élmények megelevenítésének, ezért olyan szép, olyan egyedülálló az ő versvilága. Legújabb kötete, a tárgyát már a címében is megnevező Versek a tengerről – Pjesme o moru már a nemes, fényűző szépség megéneklésének jegyében született. A Tűzijáték – egyébként határozottan rejtőzködő pillanatát, az Érintés című 1985-ben született vers élményvilágát – mentette át az azúr világába.
Mennyi
szenvedély e kis lepkében
amíg érinti ajkam.
A csodálkozás megállítja a lélegzetem
csak ne lebegjen el szárnyaival.
Parázs lettem
és hamu.
A Versek a tengerről a smaragd, a bíbor, az arany és a piros élményeknek a világa, velük szemben csak szénfekete emlékek állnak. A megtalált élet feldíszített tereiről a kék tengerre, az esti varázslatra és a hullámok játékára nyílik kilátás. A tenger is felébredt, aranypor száll a kavicsokra, és bár az út errefelé ugyancsak az 1985-ben hangszerelt élményektől vezet, a költő lelke most a napos oldalon jár. Ezt bizonyítja a Nyári délután című költeménye, melyben Garády Viktor madarai is végre felröppennek:
Látod, az élet álmodik
a nap parazsa gyöngyként
gyűjti az égbolton a flamingókat,
meg az aranytollú madarakat,
ahogy köröznek csipegve.
Árnyékol a sejtelmes bíbor
eldobott kavicshoz simulva
a sűrű fényesség a fűben
elmerült a terhes nap.
Ez már valóban a mediterrán élet csodájának a kibontása. Vibráló, fényes és lendületes, a beteljesülés boldog terhével a birtokában, s ettől suttog oly sejtelmesen a szenvedély. Ha itt érne véget a verseskötet, Odüsszeusz is kiköthetne e partokon. Kár, hogy a második ciklusban a költőnő megismétli, újra énekli az éj sötétjének dalait is, nem lenne szabad felfesleni hagyni az egybeállt valóság szövetét.
Mostanra ugyanis Viola Éva lírájának szövőszékén a függőleges fonalszálak megmutatják a versek szőttesének bordázatát, de a színeket, hangulatokat és érzéseket csak most festi fel a vízszintesen futó orsó, meghatározva, elmélyítve egyszersmind e költészet színvilágát és hangszereltségét is. Úgy tűnik, Adria-parti líránk most válhat igazán szenvedélyesen személyessé.
Mák Ferenc
