Nem is tudom, hogy kezdjem ezt a rendhagyó jegyzetet. Búcsúzom, vagy csak mondjam egyszerűen, hogy elmegyek? Mert mondhatnám azt is, hogy majd visszajövök, de előfordulhat, hogy nem így lesz. Hosszú időszaka volt ez az életemnek, talán a leghosszabb, amit egy helyen töltöttem.
Nem bánok semmit, és nem is csinálnám másképp, ha újra kezdeném, akkor sem. Amikor 1999-ben kolléganőmmel, Micheli Tündével elkezdtünk dolgozni a lapnál, egy romos épületben levő helyiségünk volt a város központjában, bútor és folyóvíz nélkül, ahol egy számítógépet használtunk hárman a tördelőszerkesztővel.
Ma egy gyönyörű irodát, egy stúdiót és egy kiválóan működő szerkesztőséget hagyhatok magam mögött, komoly szakemberekkel, akik úgymond időközben kinevelődtek, és ha hagyják őket a munkájukat végezni, nem is lesz érezhető a változás.
Úgy érzem, nem kell szégyenkeznem, hiszen az elmúlt tizenöt évet építkezéssel töltöttem. Az indulás első pár éve után nemcsak a lapot tettük olvashatóbbá, hanem tévés és rádiós műsorokat is elkezdtünk szerkeszteni. Nem csupán egyszerű újságíró voltam, vagy tudósítója a magyar(országi) közszolgálati médiának és főszerkesztője a lapnak, főnöke, vezetője is voltam kollégáimnak, akiknek most ezúton is köszönöm, hogy mindig kiálltak és a végsőkig kitartottak mellettem. Olvasóinknak és nézőinknek is köszönöm, hogy hétről hétre kezükbe veszik a lapot, illetve hogy nézik és hallgatják műsorainkat – arra kérem őket, hogy továbbra is maradjanak hűek hozzájuk.
A közösségi élet szervezéséből is kivettem a részem, a tőlem telhető legtöbbet tettem azért, hogy nyelvünk, kultúránk, hagyományaink tovább éljenek, és olyan szellemben nőjenek fel az új generációk, hogy tovább akarják vinni majd mindezeket.
Mostantól kicsit más utat fogok járni, de nem szakadok el teljesen az itteni dolgoktól. Munkámból kifolyólag tovább segítem kollégáimat, mert úgy érzem, ez kötelességem. Jegyzeteimet nem olvashatják majd minden héten, a tévé- és rádióműsort sem én vezetem, de ettől függetlenül nem hagyom cserben az itteni közösséget.
Most egy esélyt kaptam azoktól, akik ismerték és elismerik a munkámat, és bíznak bennem. És azzal, hogy élek ezzel a lehetőséggel, reményeim szerint az itteni szakmát a jövőben még az eddigieknél is jobban segíthetem.
Szeretném, ha így lenne.
