A vörösmarti Almási Róbert szülőfalujában járt általános iskolába, majd a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában tanult, érettségi után a diakovári katolikus egyetemen végezte teológiai tanulmányait. 2016-ban szentelték pappá. Noha nem magyar helységben dolgozik, igyekszik kivenni a részét a lelkipásztori szolgálatból a magyar közösségekben. Nemrég pedig a Diakovár-Eszéki Főegyházmegye horvátországi magyarokért felelős referensének nevezték ki.
– Egy nagyon fontos kinevezésről van szó, amelyhez én is szívből gratulálok. Egészen pontosan mit takar ez a tisztség?
– Köszönöm szépen. Az egyházi törvénykönyvben megfogalmazott rendelkezések szerint kötelességünk gondoskodni egyes népcsoportok vagy közösségek lelkipásztori „ellátottságáról”, úgyhogy a kinevezésem nem tekinthető rendkívüli aktusnak. A mi főegyházmegyénkben 1980-tól jelen van. Boldog emlékű monsignore Varga Géza atyával kezdődött a referensek, illetve az akkor még magyarokért felelős püspöki helynököknek a sora, aki a saját idejében látogatta a plébániákat, közösségi alkalmakat szervezett a horvátországi magyar katolikus hívek részére. Őt a tisztségen főtisztelendő Beer Gergely atya követte, majd az ő húszéves szolgálata után következtem most én ezzel a referensi kinevezéssel. Nekem igazából sokkal könnyebb dolgom van, mint a két elődömnek, mert többen vagyunk magyar papok a főegyházmegye területén: az említett Beer Gergely atya, Andrási Gyula atya, Kirhofer Róbert atya. Nagyon örülünk annak is, hogy az ójankováci magyaroknak is van lelkipásztori ellátásuk anyanyelvükön, egy görögkatolikus parókus, Vladimir Sedlak atya viseli gondjukat. Dályhegyen is sikerült idéntől beindítani a havi rendszerességgel történő magyar miséket, egy pécsi nyugalmazott plébános jár ki. És nem szabad elfelejteni, nagyon értékes a jelenléte Dukai Zoltán atyának, aki ferences szerzetes, tehát nem szolgál plébánián, hanem a ferences rendházban van itt, Eszéken, de nagyon gyakran és örömmel vesz részt minden magyar megmozduláson, eseményen.
– Pluszfeladat is lehet magyar szentmisék révén segíteni egy kis közösséget tagjai anyanyelvének a megőrzésében.
– Pontosan így van. Nagyon értékes az egyházmegye számára az a tény, hogy a magyarok itt, a Drávaszögben, illetve az egész főegyházmegyében kulturális és hitbeli területen jelen vannak, és éppen abban tudunk segíteni, hogy ez így is maradjon. Én igazából nem magyar ajkú közösségben vagyok, de igyekszem kivenni a részemet a lelkipásztori szolgálatból a magyar közösségekben. Így például Sipos Tűr Klára hitoktatóval megosztjuk a hitoktatási feladatokat, ő a baranyai részen tanítja a hittant, én pedig a magyar iskolaközpontban 12 évfolyamnak. Ezúton is nagyon köszönöm azoknak a szülőknek, akik hittanra íratják a gyermeküket. Ez szerintem nagyon fontos a már említett nyelvi szempont mellett a hitbeli rész miatt is. Rendszeresen járok a zágrábi magyar katolikus közösségbe is szentmisét bemutatni és egyéb ottani közösségi alkalmakra is.
– Milyen érzés az ön számára az, amikor magyarul tarthat misét?
– Ez egy különleges érzés, egyébként az első szentmisémet is főleg magyarul mutattam be 2016-ban. Magyar az anyanyelvem, magyarnak vallom és érzem magam. Sajnos esetemben ezek kivételes alkalmak, de éppen ezért annál nagyobb örömet okoznak számomra.
– Említette, hogy a gimnáziumot Pécsett végezte. Milyen út vezetett egészen a referensi tisztségig?
– A katolikus és a református egyházban is minden kinevezés, illetve cím nemcsak tisztség, nemcsak egy jól hangzó valami az ember neve mellett, hanem szolgálat és küldetés. Én a gyerekkoromtól kezdve nem is gondoltam semmi másra, csak a papi hivatásra. Már az általános iskola második-harmadik osztályában eldöntöttem, hogy pap leszek és semmi más, és ez az elhatározás, hála Istennek, megmaradt egészen a gimnázium, illetve az egyetemi évek végéig.
– Innen már egyenes út vezetett ahhoz a tisztséghez, amiről most beszélünk.
– Így van.
– És egy nagyon-nagyon erős hivatástudat, illetve küldetéstudat az, ami jellemzi önt.
– Pontosan így van. Jó lenne, ha mindenki, így különösen a kis horvátországi magyar közösség tagjai tisztában lennének azzal, hogy minden ember kapott adományt, talentumot, karizmát, amivel építeni tudja mindenekelőtt saját magát, de még inkább a közösséget is, amelyben él, és amelynek a munkájában részt kíván venni. Magyar vagyok, magyarul beszélek, magyarul tudok misézni, és az egyháznak az egyéb feladatait is el tudom látni az anyanyelvemen, én ily módon tudok hozzájárulni a horvátországi magyar közösség megmaradásához.
