Pula/Póla multikulturális város, ahol számos nemzet tagjai élnek. Ennélfogva a kisebbségi közösségek is megbecsülésnek örvendenek. Közéjük tartozik a pulai és környékbeli magyarok kis létszámú, de annál összetartóbb csoportja is, amelynek néhány tagjával beszélgettünk a szórványlétről, magyarságuk megéléséről és a mindennapjaikról.
Magyaros illatok terjengenek az egykori, igencsak felújításra szoruló, graffitikkel díszített laktanya épületében, ami csak azért tűnik furcsának, mert az Isztriai-félsziget egyik legszebb városában, Pólában járunk. Ebben az épületben található a helyi Móricz Zsigmond Magyar Kultúregyesület székhelye is számos más civil egyesülettel egyetemben. Az itteni magyarok egyik szokásos összejövetelüket tartják, és közben paprikást főznek, házi süteményeket fogyasztanak. Mint megtudtuk, heti egy alkalommal itt gyűlik össze a tagság apraja-nagyja, de ha éppen fellépésre vagy ünnepre készülnek, akkor még gyakrabban találhatók meg ezen a címen.
A kezdetek
Masa Zsuzsanna, az egyesület elnöke az alapításról beszélt nekünk. Egyetemista korában a zágrábi Ady Endre Kultúrkör tagja volt. 1980-ban költözött ide, később többedmagával együtt döntöttek úgy, hogy létrehozzák az egyesületet.
– Összeültünk és megbeszéltük, hogy csinálunk egy olyan egyesületet, amely keretet tud adni a magyarság összejöveteleinek, ahol a kultúránkat, a hagyományainkat, a szokásainkat, a nyelvet ápolhatjuk. Ez meg is történt 1999-ben. Móricz Zsigmond volt az érettségi témám még a gimnáziumban, ezért kapta róla a nevét az egyesületünk. Egy igazi kis családként működünk, amelynek a tagjai minden helyzetben segítik egymást. A célunk, hogy a magyarok azt érezhessék, tartoznak valahová. Nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, nekem mindig is az volt a célom, hogy megőrizzük a magyarságunkat. Messze vagyunk az anyaországtól, én ott születtem, a lányom és az unokáim viszont már itt. Mi otthon is magyarul beszélünk, és fontos feladatomnak érzem, hogy a nyelvet, a hagyományainkat az utódaink is ismerjék és ápolják – mondta Zsuzsanna.
„A magyarnál” kínálták a legfinomabb krémest a városban
Magyar cukrászda is működött a városban, Erdősi Gyula, az egyesület alelnökének a családja üzemeltetette. Gyula bácsi általános iskolába járt még, amikor a családja a Bácskából Pólára költözött. A horvát nyelv az elején ugyan kihívást jelentett a számára, de a középiskolában már belejött, és sikeresen beilleszkedett. Édesapjától, aki neves mestere volt a cukrászatnak, kitanulta a szakmát, és éveken keresztül együtt működtettek cukrászdát a városban.
– Már több mint 10 éve nyugdíjas vagyok, de a mai napig nem tudok úgy orvoshoz vagy máshova menni, hogy ott ne emlegessék a minyonjainkat, a krémeseket. Apám igazi mestere volt a szakmának, én pedig igyekeztem követni a példáját. Jól menő cukrászdát üzemeltettünk, mindig igyekeztünk valamilyen újdonsággal a vásárlók kedvében járni. De a vendéglátás nehéz szakma, és évtizedek után belefárad az ember. Az én fiaim egészen más irányba indultak el, így a cukrászdát bezártuk – meséli Gyula bácsi.
Gyula bácsi természetesen a nyugdíjas éveit is aktívan tölti, hiszen amellett, hogy a magyar közösség oszlopos tagja, szenvedélyes érme- és képeslapgyűjtő, kollekciói számos darabja díszíti az egyesület székhelyének falait.
Pulán született, a mai napig kincsként őrzi magyarságát
Csányi Évi egyike azoknak a tagoknak, akik nem úgy költöztek a városba, hanem már Pulán látták meg a napvilágot.
– Édesapám 1954-ben érkezett Újvidékről a városba fotósként, fotóriporterként, édesanyám pedig óbecsei, aki érdekes módon szintén fényképész volt, és éppen az említett évben érkezett a nővéréhez látogatóba. Itt ismerkedtek meg, és ugyan Óbecsén házasodtak össze, lakhelyül végül Pulát választották, itt üzemeltettek fotóstúdiót. Én már itt születtem 1956-ban. Egyszerre tanultam meg magyarul, horvátul és olaszul. A szüleimnek nagyon fontos volt, hogy megőrizzem az anyanyelvem, ezért írni-olvasni tanítottak magyarul. Számomra az egyesület rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen ez az egyetlen hely, ahol gyakorolhatom a magyart. A szüleimmel csak magyarul beszéltünk, a lányom is, aki 46 éves, szintén megtanulta a nyelvet attól függetlenül, hogy az apja horvát származású. Engem a szüleim nagyon következetesen neveltek, nem volt kérdés, hogy melyik nyelven beszélünk egymással, így a lányomnál is ezt „alkalmaztam”, még az apja is megtanult valamilyen szinten – meséli Évi asszony.
Évi sok éven keresztül dolgozott kórházban, számos páciensének volt magyar neve, de sajnos már nem beszélte a nyelvet. Közeli ismerőseinél is tapasztal ilyent, magyar családból származnak ugyan, mégsem becsülik a nyelvet, és már nem vállalják magyarságukat.
A város egyetlen magyar idegenvezetője
A tagok nagy része pulai, de számos magyar csatlakozott hozzájuk a környékbeli Rovinj, Poreč és Umag településekről is. Nem csoda, ha a magyarok nagy többsége itt telepedett le, hiszen a klíma, az Adria és a mediterrán életérzés önmagában is vonzóak, ezt a turisták is alátámasztják. Aki magyar idegenvezetéssel szeretné megismerni a várost, de akár egész Isztriát is, valószínűleg meg fogja találni Petranović Helenát, aki nem mellesleg a város egyetlen magyar nyelvű idegenvezetője.
– Kilenc éve döntöttem a költözés mellett, a Drávaszögből érkeztem a városba. Vonzott a klíma, a mentalitás és az itteni lehetőségek. Fantasztikus érzés mosolygó embereket látni az utcán.
Hét éve vagyok tagja az egyesületnek, fontos volt számomra, hogy gyakorolhassam a magyar nyelvet, így hamar csatlakoztam hozzájuk. Én csak a nagyszüleimtől tanultam magyarul, az iskoláimat horvát nyelven végeztem, mégsem akartam elfelejteni az örökségemet. Ebből pedig végül egzisztenciát tudtam kovácsolni, hiszen idegenvezetőként dolgozom, magyar csoportoknak mutatom meg akár egész Isztriát. Amikor idekerültem, senkit sem ismertem a városban, az egyesület tagjaiban pedig családra leltem – mondja Helena.
Ahány ember, annyi sors. Egy valami azonban közös a pólai magyarokban, ez pedig a Móricz Zsigmond Magyar Kultúregyesület. A nemzeti identitás megőrzésének lehetőségét, a közösség összekovácsolását, a valahova tartozás érzését nyújtja minden magyarnak, akik különböző okokból, de pulai otthonra leltek, és azoknak is, akik magyarként itt látták meg a napvilágot.
