M. már kislány korában is arra vágyott, hogy olyan feleség és anya legyen, mint amilyennek édesanyját látta.
Amikor főnöke szeretője lett, leragadt a jelenben, és semmilyen jövőt nem tervezett magának. Szép volt és fiatal, de nem annyira naiv, hogy a végén ne jöjjön rá: ebben a viszonyban csak egyvalaki szeret igazán: a szerető. Szerepe kimerült abban, hogy pótolja mindazt, ami főnöke házasságából és életéből hiányzott, és csak olyan álmok és vágyak megtestesítője legyen, amilyeneket ő maga sohasem tudott átélni.
B. elhitette vele, neki köszönheti azt a felismerést, hogy házastársa és az otthoni körülmények elviselhetetlenek számára, és csak mellette tud igazán önmaga lenni, mert M. neki az igazi. M. pedig hitt neki.
Ahogy múltak az évek, egyre nehezebb lett a találkozások megszervezése. Egyre több volt az elutasítás. Most nem ér rá, közös családi ebéd, barátokkal való grillezés, közös hétvége a gyerekekkel stb.
M. pedig kétségbeesetten ült otthon egyedül, és reménykedve várta a telefonhívást. Magányában még jobban fájtak a sebek, amiket az egyedül töltött karácsonyok, lemondott vacsorák, megalázó „második vagyok” érzés okoztak.
Nem mert elutazni a szüleihez, mert B. hátha pont ezen a hétvégén érne rá… Nem merte kikapcsolni a telefonját éjjelre sem.
Nem volt esélye kapcsolatot teremteni más férfival, mert érzelmileg már ki volt zsákmányolva.
M. úgy érezte, ez nem mehet így tovább. Elhatározta, hogy bármilyen nehezére is esik, meg kell szabadulnia a szeretői szereptől. Annak ellenére is, hogy az elmúlt éveket mégis a szívébe zárta.
Nem fogja megengedni, hogy elvegyék tőle a boldogság lehetőségét, azt, hogy szeretve legyen. Legalább egyszer, egyetlenegyszer.
