Teréz már egy éve az idősek otthonában élt, szomorú volt és elkeseredett. Három gyereke volt, de egyik sem akarta a gondját viselni. A fiát már néhány éve nem is látta és nem is hallott róla semmit.
A lányai a saját életükkel voltak elfoglalva, nem volt helye az idős asszonynak náluk.
December utolsó napja volt. Teréz becsukott szemmel és keserű mosollyal emlékezett a szép időkre. Nagyon szerette a férjét, sokat dolgozott, nevelte a gyerekeket és nagyon jó háziasszony volt. Szinte mindenben sikeres volt, ezért a környezetében élő emberek csodálták, sőt néhányan irigykedtek is rá.
Később a férje meghalt, a lányok pedig férjhez mentek. Fia külföldön kereste a boldogságát, és valahogy eltűnt az életéből. Nem is jelentkezett.
Teréznek volt egy szobatársa az idősek otthonában, aki hirtelen eltűnt valahova. Az idős asszony úgy gondolta, hogy egyedül maradt ezen a számára fontos napon. De kopogtak a szoba ajtaján – egy tortával és kötött zoknival lepték meg.
– Boldog születésnapot kívánunk, Terike!
Teréz sírva fogadta a meglepetést. Nem is gondolt arra, hogy valaki számon tarthatja az ő születésnapját.
– Ünnep van – mondták a társai -, fújd el a gyertyákat.
Jót beszélgettek, senki sem emlegette a múltat, a jelen volt a fontos, hiszen már a holnap is bizonytalan ebben a korban.
Néhány órával később együtt köszöntötték az újévet. Szép napja lett. Szívét boldogság töltötte el, hálás volt sorstársainak a figyelmességért. Örömben, bánatban osztoztak. Most ez volt az élete, nem is akart másra gondolni. Imára kulcsolva kezüket aludtak el.
Teréz álmában otthon volt. A régi családi ház varázsa, az asztalt körülülő gyerekekkel, férje vicces beszólásai mosolyt csaltak az arcára. Milyen boldogok is voltak!
Nem akart felébredni, álmodni akarta a lányait, a fiát, a férjét, szép életüket.
Reggel lett. Teréz fájó szívvel nyitotta ki a szemét, és mintha még mindig a fia hangját hallaná.
– Anya, ébredj, itt vagyok, boldog születésnapot kívánunk – mondta a fia, aki az anyja ágya mellett állt.
Teréz csak mosolygott, közben pedig potyogtak a könnyei, azt hitte, még álmodik, pedig valóság volt. Zokogva ölelte magához a fiát.
– Ne sírj, anya – mondta a fia. – Érted jöttem. Hazamegyünk hozzám, nem tudtam, hogy a nővéreim itt hagytak. Majd én gondoskodom rólad. A menyed és az unokád már várnak rád.
Teréz csak akkor tért magához, amikor az igazgatónő kezébe adta az elbocsátást tartalmazó papírt.
Megölelte, és csak annyit mondott: „Teri néni, nagyszerű embert neveltél a fiadból. Isten áldjon benneteket.”
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
