Hamisak és alaptalanok a vádak, miszerint a Képes újságírói nem a tényekre hagyatkoznak cikkeik írásakor, vagy hogy őket bármiféle hátsó szándék vezérelné. Azt, hogy ez így van, és hogy nincs, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítaná, számos megnyert per igazolja. Ami pedig a magyar Napló „újságíróit” illeti, üres frázisokat pufogtatnak, alaptalanul szórják rágalmaikat, aminek egyedüli célja, hogy lejárassanak és megpróbáljanak hiteltelenné tenni bennünket.
Számos pert indított a MESZ és maga Sója Dénes is már lapunk ellen az elmúlt időszakban. Nem csupán a cikkek szerzőit perelték, hanem magát a HunCro Médiaközpontot mint kiadót, a Képest mint lapot, és engem nemcsak mint főszerkesztőt, hanem mint magánszemélyt próbáltak meg elmarasztaltatni a bírósággal. Egyetlenegyet sem tudtak megnyerni annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem volt igazuk! Csupán meg akartak bennünket ijeszteni, vagy valóban hittek igazukban, nem tudni, de hogy nagyon sok pénzükbe került, az biztos!
Az egyik per még 2007-ben indult a Képes ellen, amikor Sója Dénest kitüntette Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök. Akkor nyílt levélben tiltakoztak ez ellen többen is. Több pontban felsorolták, miért nem tartják a horvátországi magyarság általuk képviselt szervezetei indokoltnak a kitüntetést. Először helyreigazítási pert indított a képviselő, amit azért vesztett el, mert kérelmében nem a tényeket (szerinte vádakat) cáfolta, hanem az egyik aláírót, Andócsi János kollégámat rágalmazta. Majd az éveken keresztül húzódó kártérítési kérelmét is elutasította a bíróság a napokban, hiába támasztotta alá még pszichológusi szakvéleménnyel is azon állítását, hogy őt mennyire megviselte a sértés. Ugyanis ha a cikkek a köz tájékoztatását szolgálják, neki politikusként, járási elöljáróként, vagyis közéleti emberként sokkal többet el kell viselnie, mint egy „egyszerű” embernek. Többek között ezért is keresnek a politikusok jóval többet, mint egy átlagember.
Amíg a Képesnek sikerül, addig a Naplónak nem igazán. Ugyanis tudni kell, hol a határ a bíráló és a személyeskedő, rágalmazó cikkek között. Mi az, amit az újságírói etika még megenged, és mi az, amit már nem. Attól, hogy hangosabbak, harsányabbak vagyunk, még nem biztos, hogy igazunk is van – a MESZ firkászai akár mottóként is mondogathatnák ezt egymásnak.
Ezért nyerhetett pert például Andócsi János Kollár Lajos, Csúza polgármestere ellen, akit a faluvezető területi revizionistának titulált, olyan embernek, aki nem ismeri el az államhatárokat, és akit „Magyarországról irányítanak”. Vagy Jankovics Róbert a Napló ellen: a lap szerkesztősége 30 ezer kúnás fájdalomdíjat volt kénytelen fizetni rágalmazásért az akkor (is) parlamenti képviselőjelöltként induló Jankovicsnak. De megbüntették már Juhász Sándort is, a MESZ elnökét, amiért arcul ütötte Jankovicsot az egyik választási kampány hevében. És sorolhatnánk tovább, mert ugyan néha győzedelmeskedhet az agresszivitás, de hogy módszereik erősen megkérdőjelezhetők, az biztos.
Újságírást lehet így is és úgy is művelni. Hogy hosszú távon megéri-e, azt mindenki döntse el magában, valamint azt is, hogy mihez is adja a nevét. Politikusok jönnek-mennek, viszont nekünk, újságíróknak minden reggel szembe kell tudnunk nézni önmagunkkal.
