Margit nézte a szépen megterített ünnepi asztalt. Mennyit készült erre a szilveszter éjszakára! Azt hitte, majd helyrehozzák az ellaposodott kapcsolatukat. Annyi remény volt a szívében. Béla mégsem jött el… éjfélt üt az óra, és ezzel átlépett az új évbe, de egyedül.
Nem bontotta fel a pezsgőt sem. Csendben elfújta a gyertyát, és ezzel elbúcsúzott az óévtől, elbúcsúzott Bélától.
Gondolataiban még ott vannak a varázslatos reggelek, amikor még együtt köszöntötték az új napot. Most érezte, hogy végleg elengedték a kezét, de ő azért még nagyon kötődik a múlthoz, és emlékei között megkeresi az édes pillanatokat.
Nem akarja tagadni, hogy jó volt, sem azt, hogy Béla által más ember lett. Nem gyűlöli a múltjukat. Nem tudott sírni sem, nem szidta, nem átkozódott. Csendben tűrte a fájdalmas magányt. Úgy érezte, hogy mégis szeretni fogja élete végéig. Sohasem gondolt arra, hogy kapcsolatuk véget is érhet.
Mert bátran elmenni kevesen tudnak. Inkább elsuhannak, miközben az, aki maradt, csodálkozva lesi a másik után maradt résnyi világosságot.
Béla szó nélkül hagyta el, mert hazudni sem mert.
Most, az új év kezdetén, erős elhatározással el fogja engedni. És nem keresi, nem vágyakozik utána.
Büszke volt magára, hogy nem esett pánikba.
Valahogy így kell elengedni a múltat, ami már csak volt, és most új élet elé néz, amiben elsősorban önmaga lesz a fontos. Örült ennek a felismerésnek, és bátran indult el az új úton új esztendő első napjaiban.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
