Gizi néni nyolcvanhárom éves. Maga sem tudja, minek köszönheti, hogy ennyi évet kapott a sorstól. Örök életében csak a munka volt a fontos, hogy családját minden téren biztonságban tudja. Gyerekeit kiiskoláztatta, de néha megfordul a fejében, hogy ugyan minek is, hiszen nincs idejük semmire.
Munkahelyük elrabolja az idejüket.
Nem érnek rá még meglátogatni sem.
A vasárnap, de még az ünnepek is olyanok, mint egy szürke hétköznap. Amióta kitört a járvány, alig hagyta el a házat. Először azért maradt otthon, másokhoz hasonlóan, mert karantén volt, mert vigyázni kellett.
A lánya egy héten egyszer bevásárol. Odaadja neki a nyugdíját, és mindent megvesz, amire szüksége van. De még a kabátját sem veti le, csak beteszi a szatyrot, és már csak a hátát látja. – Sietek, anyu, nagyon sok a munka – mondja.
Hát igen, Ági karriert csinált, ezért néha arra gondol, hogy bárcsak ne taníttatta volna, akkor talán több ideje volna őrá… Az unokája ötéves, de még csak egyszer látta. A nagyobb már húszéves, igazi kamasz, és nem látogatja a nagyanyját. A múltkor azért eljött kicserélni a kiégett villanyégőt, de utána le sem ült, már ment is. Gizike persze tudja, hogy nem éppen a legkellemesebb társalgó lenne, meg hát miről is beszélgetnének.
Nekik már azt sem mondhatja el, hogy a csípője annyira fáj, hogy még a lakásban is csak járókerettel tud közlekedni. A karantén alatt sokat romlott. Csípőprotézisre lenne szükség, de a járvány miatt elhalasztották a műtétet. Szerinte ez már így is marad. Sokat nézelődik az ablakban. Ha gyerekeket lát, mindig az unokái jutnak eszébe. Nem tudja megállni, hogy ne sírjon – nagyon hiányzik neki a család.
Neki nincs okostelefonja, nem is tudná már megtanulni a használatát. A vezetékesen azért beszélget a szomszédasszonnyal. Mindössze három ház van közöttük, de nem találkoznak. Nem is járnak már sehova. Néha még a ház kapubejárata is messze van.
A televízió az, ami egy kicsit leköti, de már a szeme sem olyan, hogy folyton előtte üljön. A sorozatokat nem nézi, mert így sem tudja, hogy hány óra van, nemhogy azt figyelje, hogy mikor kezdődik a film.
Milyen jó volt akkor, amikor még a férje élt. Tíz éve, hogy itt hagyta. Azóta minden megváltozott. Nemcsak az évek múltak el, hanem vele együtt megszűnt a család, a családi összejövetelek a vasárnapi ebédnél.
Amikor a legjobban szüksége lett volna egy kis társalgásra, hogy a magányán enyhítsen, akkor lett a gyerekeknek mind több dolga, elfoglaltsága. Nem akar ő önző lenni, nem akarja, hogy körülugrálják, csak néha-néha egy rövid órácskára látogatnák meg. Ha jönnek is, tíz perc múlva már nincsenek ott. Nem meri megkérni a lányát, hogy vigye el sétálni. Biztos csak teher lenne neki. Pedig olyan jó lenne emberek közt lenni. Megoldásként azt ajánlják, hogy költözzön idősotthonba, majd ők fizetik. A korosztályához tartozók között biztosan jól érezné magát. Gizike néni azért inkább az ő kis otthonához ragaszkodik. Akármilyen nehéz is, mégiscsak otthon szeretne meghalni.
Így is minden egyes nap, még ha szürke is, ajándék, ezért türelmesen, de magányosan várja a véget. A saját otthonában legalább tudja, hogy hol az imakönyve, ami mindig megvigasztalja.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
