Elkezdődött a tanév. Hétfőn reggel minden diáknak becsöngettek. Évről évre különböző riportokat láthatunk és számos cikket olvashatunk arról, hogy az iskolakezdés mennyibe fog kerülni a szülőknek, meg hogy milyen nehéz egy gyerek iskolatáskája, esetleg arról is, hogy mennyire vannak leterhelve a gyerekek év közben, és hogy mindenhol csökkent a tanulók száma.
Múlt heti számunkban mi is írtunk az iskolakezdésről, ahol arról számoltunk be, hány kisdiák iratkozott be a magyar tannyelvű általános iskolák első osztályába. Kettő ide, kettő oda – a lényeg, hogy mindössze 24-en döntöttek úgy Horvátországban, hogy magyar tannyelvű iskolába járnak majd (vagyis e gyerekek szülei döntöttek).
Saját újságunk hasábjain is szörnyű volt látni ezt a számot, de néhány magyarországi lap internetes oldalán még döbbenetesebb. Hiába magyarázzuk mi, hogy nem csupán nálunk kicsi a diáklétszám, az adatok mégis riasztóak. Az ugyanis bennünket nem vigasztal, hogy a szigeteken is hárman-négyen járnak az első osztályokba, vagy hogy a másfél milliós erdélyi magyarok is létszámcsökkenéssel számolnak. Ha arra gondolok, hogy húsz évvel ezelőtt még 27-en voltunk a laskói magyar általános iskola egyik osztályában, elszomorodom.
Ami még riasztóbb, az az, hogy lassan nemcsak a magyar anyanyelvű kisdiákok száma csökken, hanem a magyar tanintézményekben dolgozó magyarul jól – vagy kevésbé jól – beszélő pedagógusokból és alkalmazottakból is. Nem mintha nem volnának, csak egyszerűen nem őket veszik fel a meghirdetett helyekre, amire a közelmúltban több példa is volt. Például magyar iskolában magyarul nem tudó iskolapedagógus, könyvtáros, könyvelő, gondnok állhat munkába. Már nem is annyira dühít a dolog, hanem inkább elszomorít, hogy idáig jutottunk. Mert ahogy azt a kollégám is kifejtette a múlt héten, bizony ez fordítva nem történhetne meg. Én valószínűleg soha nem lehetnék a Glas Slavonije újságírója, sem a Baranya Rádió horvát adásának a bemondója, akármennyire is szeretném, és még akkor sem, ha befolyásos támogatókkal rendelkeznék.
Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy kinek írunk mi majd a jövőben? Kinek készítünk magyar gyereklapokat, magyar könyveket? Vajon ki vesz majd a jövőben magyar hetilapot és nézi meg a magyar adást a tévében?
Évről évre kevesebben leszünk, amivel különösen szeptemberben szembesülünk, az újabb és újabb szomorú hétfőkön, amikor mind kevesebb magyar kisdiáknak csöngetnek be.
