22 éve esett el Vukovár
A honvédő háború után Vukovár városának életében november a szerb megszállás szomorú évfordulójára való emlékezés, de egyúttal a nemzeti büszkeség hónapja is. Ebben a hónapban emlékeznek a város hős védőire, akik a megszállókkal szembeszállva életük árán védték hazájukat, otthonukat. A vukovári magyarok minden évben az emléktemetőben adóznak a honvédő hősök – köztük a város védelmében elesett 50 magyar – emlékének. A városhoz közeli ovčarai tömegsírnál pedig minden évben koszorút helyeznek el a 200 ártatlanul meggyilkolt civil emlékére.
1991: Horvátország függetlenségének kikiáltása. Nemzetközi tiltakozás ellenére a Jugoszláv Néphadsereg 40 ezer fős alakulattal és 600 tankkal zúdult rá Vukovárra, amelyet a hős védők hónapokig tartani tudtak. A város végül elesett, szinte teljesen lerombolták, fogságba esett védőit kivégezték. A harcoknak több ezer, köztük 1800 civil, azon belül pedig mintegy félszáz magyar áldozatuk volt.
Kéfer Veronika egyike azoknak, akik személyesen élték át Vukovár 1991-es elestét. A háború szóra Vukováron mindenki érzékenyen reagál: sokan földönfutóvá váltak miatta, elveszítették szeretteiket, soha nem gyógyuló sebeket szereztek, az átélt szenvedések emlékétől pedig azóta sem tudnak szabadulni. Közéjük tartozik Vera néni is.
Még most is pontosan emlékszik 1991. szeptember 14-ére, amikor az ún. Jugoszláv Néphadsereg légiereje megkezdte a város bombázását. Ezen a napon ment utoljára a munkahelyére. Mikor meghallották a légiriadót, elindultak haza, de már hullottak is a rakéták, az egyik kaputól a másikig rohanva menekültek. Egyik kollégája pincéjében húzták meg magukat. Csak este indulhatott haza, bevették magukat a pincébe, és két hónapot töltöttek el ott. Lányai szerencsére időben elhagyták a várost. Ők úgy döntöttek, hogy maradnak. Amikor mégis rászánták magukat a menekülésre, már nem volt rá lehetőség, a várost ostromgyűrű vette körül. Számos sortársukkal együtt a Srijemska Mitrovica-i fogolytáborba kerültek, embertelen körülmények között tartották fogva őket egy hónapon keresztül.
Erre az időszakra nehéz szívvel emlékezik vissza a vukovári Stančik Sándor is, aki még most is megrezzen egy-egy hangosabb robajra. Vukovár ostroma idején a társasházukat is több találat érte.
– Borzalmas volt látni, ahogy emberek halnak meg mellettünk. A jajveszékelések, a zokogások ma is visszacsengenek fülemben – emlékezik a szörnyű időszakra Sándor, aki túlélte a szerbiai fogolytábor poklát is. Többször is életveszélybe került. Azt mondja, a legszörnyűbb az volt, hogy raboskodása idején még az éjszakái sem teltek nyugalomban, folyton attól rettegett, hogy ő lesz a következő, akit kivégeznek. A fekhelyeken ketten osztoztak, volt, hogy három-négy napig nem kaptak enni, 104 kilósan került a táborba, és 45 volt, mikor végre kiszabadult. Az öt és fél hónap borzalmait mostanáig nem tudta feldolgozni.
Jakumetović Rozália szintén átélte Vukovár városának ostromát, majd elestét. Huszonkét évvel a borzalmak után még mindig elevenen él benne annak a néhány hónapnak az emléke. A városi kórház az értelmetlen pusztítás jelképévé vált. Noha az épületre kiakasztották a vöröskereszt zászlaját, naponta több száz gránát hullott rá. Folyamatosan szállították a sebesülteket, aki a harcok megkezdése után a biztonságosabb alagsorba kerület. Embertelen körülmények között dolgoztak, ráadásul Rozáliával volt akkor kilencéves kisfia is. Csupán egy véletlen mentette meg férje és a család életét, és az ostrom után egy olyan buszoszlopba kerültek, amely nem az ovčarai vesztőhelyre, és nem is szerb fogolytáborba, hanem Zágrábba mehetett.
22 évvel az ostrom után
Ma Veronika, Sándor és Rozália is a Vukovári Magyarok Egyesületének tagjai, azt vallják, az életet tovább kell élni, bár teljes mértékben elfelejteni a történteket nem lehet, és nem is képesek rá. Csak abban bíznak, hogy ilyen borzalmak soha többé nem fognak megismétlődni. Különösen nehéz időszak számukra a november, amikor minden évben az emléktemetőben és az ovčarai vesztőhelyen idézik fel a vukovári hősök és áldozatok emlékét.
A megemlékezésen Jakumetović Rozália, a vukovári magyar egyesület elnök asszonya olvasta fel az elhunyt magyar áldozatok névsorát. Beszédében azt hangsúlyozta, soha nem szabad elfelejtenünk azokat, akik az életükkel fizettek a szabad Horvátországért. Csóti György magyar országgyűlési képviselő szavai szerint borzalmas az, ami itt történt, de ebből a történelmi leckéből minden itt élő népnek és nemzetnek azt kell megtanulnia, hogy a kölcsönös megbecsülés, tisztelet egymás elismerése, az az út, ami egy kiegyensúlyozottabb, békésebb és szebb jövő felé vezet.
Az ártatlan civil áldozatok tömegsírjánál és a hősi temetőben a magyar szervezetek képviselőivel együtt Csóti György országgyűlési képviselő, Pirityiné Szabó Judit a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője, Iván Gábor zágrábi magyar nagykövet, De Blasio Antonio, eszéki magyar főkonzul, Nikola Mak, a zágrábi kisebbségi tanács alelnöke és Željko Cirba, Vukovár-Szerém megye zsupánhelyettese adózott kegyelettel a hősök és áldozatok emlékének.
{fcomments}
