Egész héten azon gondolkodtam, melyik égető témával kapcsolatban osszam meg gondolataimat Önnel, az olvasóval.
Kivesézhettem volna a melegek házassághoz való jogát, valamint hogy az alkotmányba kerüljön-e be, házasság csak nő és férfi között jöhet létre – de erről valószínűleg megvan mindenkinek a saját véleménye. Nekem is! December 1-jén pedig meg is erősíthetjük a szavazófülkében.
Vagy, arra gondoltam, papírra vetek néhány gondolatot a méltatlan, a megosztottság jegyében lezajlott vukovári megemlékezéssel kapcsolatban. Voltak ott igazi horvátok és igazibb horvátok, akik eldöntötték, kik koszorúzhatnak és kik nem. A szomorú évforduló kapcsán tartott megemlékezésen a teljes horvát államvezetés megjelent, az emléktemetőhöz azonban nem juthatott el, mert a városban kihelyezett kétnyelvű táblákat ellenző háborús veteránok ezt megakadályozták. De erről a témáról is letettem.
Olyan viták ezek, amelyekről természetesen nekünk, az itt élő magyar közösségnek is meglehet a véleménye, de ha elmondjuk, azt a választ kapjuk: ti ebben nem vagytok érintettek. Mert egy kisebbségben élő közösségtől elsősorban azt várják, hogy ne legyen megosztott, és uniformizáltan gondolkodjon. Ne legyenek elvárásai, ne legyenek nézetei, és soha ne kritizáljon. Legyen mindennel elégedett, érje be annyival, amennyit a többség önszántából hajlandó biztosítani neki, ne kérjen többet, és főleg ne legyen véleménye kényes politikai kérdésekben.
Ha már itt, ahol élünk, diszkriminációt szenvedünk el, akkor elvárnánk – mert ha csak 15 ezren vagyunk is, semmivel sincs kevesebb problémánk, mint a vajdasági vagy felvidéki nemzettársainknak –, hogy legalább az anyaország odafigyeljen ránk. Elmondanám, hogy például mindkét nemzeti ünnepünkön csak mi, horvátországi magyarok maradtunk ki a Duna TV híradójából, mert már nem fértünk be a műsoridőbe. Vagy az is „érdekes”, hogy a Kárpát-medencei időjárás-jelentésben a Délvidék fogalmába a budapesti szerkesztők szerint csak a Vajdaság fér bele, a Drávaszög már nem. Az ember ilyenkor némi keserűséget érez, és hiába említi ezt meg „illetékes helyeken” újra meg újra, mindig azt a választ kapja, ne akarjon szándékosságot látni benne, miközben mindenki azt gondolja magában: hogyhogy nem értitek meg, ti már majdnem nem is léteztek, vannak tinálatok sokkal fontosabb és nagyobb létszámú magyar nemzeti közösségek. Egyébként meg az, hogy mi fér be a tévéműsorba és mi nem, nekünk olyan szempontból nem lesz érdekes, mert mára már alig maradt horvátországi magyar, aki anyaországi csatornákat nézhetne (és egyre rosszabb lesz a helyzet, ha a Digi is megszünteti a magyar szolgáltatást).
A digitális átállással ugyanis sokan magyar tévéműsorok nélkül maradtak. Főleg azokon a helyeken, ahol hegyoldal vagy egy templomtorony árnyékolja a vételt. Többek között én sem tudom fogni a közszolgálati csatornákat, csak a két kereskedelmi adó jön be. Sokan csak most vásárolják meg azokat a vevőkészülékeket, amelyekkel foghatók ezek az adók, mert eddig nem volt rá szükségük, mivel horvát tévét nem néztek.
Ez nemcsak nálunk van így, hanem az egész Kárpát-medencében. Ezért annak elősegítéséhez, hogy a magyar csatornák műsorai eljussanak a határon túli magyarokhoz is, a Bethlen Gábor Alap pályázatot írt ki külhoni magyar szervezetekkel közösen, hogy „segítsék a digitális kultúra fejlesztését” a határon túli magyarok körében. Mit gondolnak, mi, horvátországi magyarok közöttük vagyunk-e? Hát nem. De ezen valószínűleg már Önök sem lepődnek meg. Úgy látszik, így járnak azok a közösségek, amelyek létszáma csekély, és ezért nem elég hangosak. Tulajdonképpen a sorsukra vannak hagyva. Már csak az a kérdés, mi mikor adjuk fel.
