Robi már három éve élettársi kapcsolatban él barátnőjével, de a házasság még nem került szóba. Ha így folytatja, nem is hiszi, hogy lesz belőle valami, hiszen barátnője vagy irigységből, vagy féltékenységből nem viseli el, hogy Robi szoros kapcsolatot tart idős szüleivel.
Nehezményezi, hogy rendszeresen összejárnak. Ez nem azt jelenti, hogy naponta látják egymást, általában kéthetente tudnak sort keríteni egy családi ebédre, ami alatt mindenki elmeséli a vele történteket. Barátnője ezt sem megérteni, sem elfogadni nem tudja, és nem is akarja. Részben érthető, hogy ilyen: az ő családjukban szigorúan csak ünnepnapokon szokás egymással találkozni, azt is csak megszokásból. Náluk a családi összejöveteleken gyors ebéd után gyors elköszönés következik, és minél előbbi távozás.
Ezzel szemben Robiék jócskán elidőznek egymásnál. Ezenkívül hetente egyszer elmegy a szülőkhöz, hogy megnézze, meghallgassa őket. Ilyenkor mindig segít is, amiben tud. Mindketten közel a nyolcvanhoz, így az apróbb karbantartásokon kívül hasogat egy hétre való tüzelőt, aztán pár óra múlva mindig hazamegy. Barátnőjét pedig mindez idegesíti. Biztosan azért sem érti ezt, mert számára ismeretlen az a fogalom, hogy családi kötelék, ami az öröm mellett természetesen néha terhet is jelent.
Féltékeny a tőle független boldogságra, amit Robi a családjától kap.
Rendszeresen azt vágja a fejéhez, hogy nem nőtt fel, és nem tud elszakadni a szüleitől.
Pedig ami egy családot összetart, az a szeretet, a megbecsülés és a segítségnyújtás annak, aki rászorul. Ezt a barátnő nem érti meg, ki akarja sajátítani Robit, aki szerint a gondolkodása egészségtelen.
Soha egyetlen közös program sem maradt el a szülők miatt. Robi úgy osztja be az idejét, hogy mindenkinek jusson belőle.
De ez neki nem elég – nem az a baja, hogy vele nem törődnek, hanem az, hogy másoknak is jut a figyelméből. Csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy csak vele legyen. Robi pedig nem hagyhatja cserben idős szüleit. Néha úgy érzi, választania kell, pedig olyan szép lehetne a közös életük. Szereti a barátnőjét, szereti a szüleit. Őrlődik a két tűz között, és türelmesen vár, hátha egy kis jóindulatú szikra meglágyítja barátnője szívét. Reményei netovábbja, hogy barátnője is csatlakozik hozzá a szüleinek nyújtott segítségben. Milyen boldogság lenne, ha együtt látogatnák a szülőket – természetesen a barátnőjééit is -, hiszen olyan rövid az élet, és olyan hamar el lehet veszíteni őket, és akkor ott marad az űr a szívben, mert a szülők mindig hiányozni fognak.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
