Szülei halála után Kálmán olyan magányos lett, hogy csak a munkában lelte örömét. Nem szívesen járt már a múltat idéző házba sem. Természeténél fogva sem volt valami barátkozó típus. Nem beszélgetett senkivel. A műszak lejárta után házakhoz járt füvet nyírni, fát vágni, csakhogy ne kelljen neki hazamennie. Nem várta senki, csak a néma szobák, az üres udvar. Még ott állt a régi diófa, ahova gyerekkorában feltelepedett és belátta az egész világot.
Az utcákat rótta, amikor egy péküzlet kirakatában meglátta, hogy „kisegítő munkást” keresnek. Gondolkodás nélkül belépett. A tulajdonos mindjárt közölte vele, hogy éjszakai munkáról lenne szó. Kálmán megörült, épp ilyenre vágyott az álmatlan éjszakái miatt.
Még aznap este munkába állt. Kilenctől reggel ötig kellett dolgoznia, így hatra simán beért a munkahelyére.
Bözsike, egy bájos, hallgatag lány lett a munkatársa. Ő rakta a polcokra a kenyeret, amit Kálmán hordott be ládákban. Nem beszélgettek, csak némán dolgoztak. Tekintetük azért megtalálta egymást, de a munka utáni elköszönésen kívül nem történt semmi. Kálmán nagyon elégedett volt a munkájával. Alig járt már el a házhoz, nem nevezte otthonnak sem, amióta magára maradt.
Telt-múlt az idő, és ő hősiesen kitartott az éjszakai munka mellett.
Közeledett a húsvét. Lesütötték a kenyeret két napra, mert a főnök azt mondta, húsvétkor nem dolgoznak. Kálmán riadtan vette ezt tudomásul. Kénytelen volt otthon maradni. A kályha mellé telepedett, és nézte a tűz lángjának a táncát. Alig hallotta meg, hogy valaki halkan kopogtat. Nem szoktak hozzá vendégek jönni.
Bözsike állt a küszöbön, karkosár a kezében. Kálmán annyira meglepődött, hogy ösztönszerűen magához ölelte. Erre Bözsike is felbátorodva pakolta ki a húsvéti sonkát, tojásokat, és a fonott kalács is ott gőzölgött az asztalon. Gyermekkort idéző illatok terjedtek szét a szobában.
– Tudtam, hogy egyedül vagy, ezért az én magányomat is elhoztam neked – mondta Bözsike, és nekiültek elfogyasztani az ünnepi vacsorát. Nemcsak a megterített asztal volt ünnepi, hanem a szívükben is ott motoszkált egy ismeretlen érzés, amitől igazi ünnepi hangulat keletkezett.
Bözsike elmesélte, hogy ő árvaházban nőtt fel, de a mostani otthona még árvábbá tette. Nem törődött vele senki, így ő is csak a munkában lelte örömét. Kálmán gyengéden megfogta a kezét, és azt mondta, hogy ők majd egymásról gondoskodva meg fogják találni a boldogságukat.
Nem engedte többet el Bözsikét, aki hálás szívvel köszönte meg a marasztalást, és heteken belül olyan csodálatos otthont teremtett a sivár házban, hogy már igazán öröm volt hazajárni. Le is mondták a pékségi éjszakai munkájukat, mert együtt akarták élvezni az esti csillagok látványát és a megújulást ígérő felkelő napot.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
