Klári hallja, hogy fütyül a víz a teáskannában, nehézkesen feláll. Nem olyan fürge, mint régen, amikor öt gyerek körül ugrált egész nap. Lábai már nem engedelmeskedtek. Elszállt felette az idő, de minek is sietne, nincs minek, nincs kiért. Egyedül bolyong a lakásban egész álló nap. Néha elmegy a piacra vagy kiül a közeli parkba. Legelteti a szemét a családokon, főleg a gyerekeken. Hajdan ő is sokat járt a gyerekekkel a játszótérre. Akkoriban nem ért rá semmire, hiszen az unokái minden idejét lekötötték.
A pelenkázástól az altatásig helytállt. A szülők persze nem értek rá, dolgoztak.
Mindennap új élmény, új öröm. Nemcsak azért, mert fiatalabb volt, hanem mert imádta a nagymamai feladatát. Nem érzett fáradtságot. De az idő elszállt, ő meg észre sem vette, hogy a gyerekek felnőttek.
Gyerekzsivaj helyett ma az üvöltő csendet hallgatja. Előveszi a fényképeket és érzi, hogy megint könnybe lábad a szeme, pedig nem akar sírni.
Nincs miért keseregnie, hiszen a gyerekek boldogok. Három boldog család bízta rá az unokákat. Fia sikeres a munkájában. Lányai távolabb költöztek, de megtalálták a számításukat. Mit kívánhat ennél többet egy anya?
Esetleg csak annyit, hogy bárcsak gyakrabban jönnének. Nem kívánja ő, hogy minden héten ott üljenek, csak egy hónapban egyszer benézne valamelyikük és elhozná az unokákat. Hogy hallja a kacagásukat, a szuszogásukat…
Klári többször is azon töpreng, hogy vajon mit csinált rosszul, hogy nem fér bele az életükbe? Aztán persze elszégyelli magát, mert ez önző gondolat. Nem várhatja el a gyerekeitől, hogy idejüket rá pazarolják, csak azért, hogy neki jó legyen…
Csak ne lenne olyan magányos, főleg azóta, amióta az ura meghalt. És ne hiányozna úgy a gyerekzsivaj, amelyet fiatalabb korában az öt poronty mellett megszokott, s amelyről azt gondolta, egy életen át el fogja kísérni. Kíséri is, hiszen abból a korszakból merít magának egy kis múltbeli boldogságot… Csak az a baj, hogy kicsordul a könny a szeméből. Persze azt is érzi, hogy ma már nem olyan fürgén futkározna utánuk.
Nem jó öregnek lenni. Nehéz elfogadni, hogy már a lábai, a dereka sem engedelmeskednek úgy, mint régen. Belenyugodna ő a sorsába, ha többet látná a gyerekeit, unokáit. Így csak vegetál egyik napról a másikra, és sehogy sem tudja elfogadni, hogy nem fér bele a gyerekei életébe.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
