Szeptember van, megkezdődött az iskola. Felelősségteljes munka a tanároké, amitől nemcsak a gyerekek jövője függ, hanem magyarságunk megmaradása is részben. A hercegszőlősi Zima Anna nyugalmazott tanítónő hosszú pályája során ezt tartotta szem előtt.
Zima Anna Székelykevén (Vajdaság) született 1931-ben. 1946-ban beiratkozott a szabadkai magyar tanítóképzőbe. Itt ismerkedett meg aztán leendő férjével, Zima Imrével. Miután befejezték tanulmányaikat, együtt költöztek a Drávaszögbe, amely egykettőre igazi otthonukká vált. Pályafutásuk Nagybodolyán kezdődött, ahol hat osztály mintegy száz tanulója várta, hogy tanítsák őket. Férjével tele voltak élet- és munkakedvvel, vidámsággal. Ebben a kis faluban házasodtak is össze, így felejthetetlen volt az a két év számukra. 1953-ban, mikor áthelyezték őket Sepsére, diákjaik virággal kísérték át mindkettőjüket a közeli településre. Ahogyan a nagybodolyaiakéba, úgy a sepseiek szívébe is hamar belopta magát az ifjú pedagógus pár. Férje, Imre ma már sajnos nem él, Anna asszonyt viszont ma is tanító nénijükként tisztelik volt diákjai. A sepsei iskolában szintén nagy volt a tanulólétszám. Férje az idősebbeket nevelte-tanította, Anna pedig az első két osztálynak, negyvennyolc diáknak tanította a betűvetést és az egyszeregyet.
– A kisebbek közelebb álltak hozzám. Húsz évig volt folyamatosan első osztályom, így mondhatom, hogy „szakosítottam” magamat az alsósokra – mondja Anna asszony.
Abban az időben Sepsén is hat osztály volt, de esti iskolát is tartottak a felnőtteknek, ahol a hetedik és nyolcadik osztályt tudta elvégezni az, akinek szüksége volt rá. Például nem lehetett szövetkezeti tisztviselő vagy traktorista, akinek nem volt meg a nyolc osztálya.
Több mint tanító
Anna és férje a tanítás mellett igazi népművelő is volt. Az ottani fiatalság kérésére beindították a műkedvelő színjátszást, amiben nem csupán az ifjúság, hanem a felnőttek is megmutathatták tehetségüket. Sikeres előadásaikat még ma is emlegetik Sepsén: A toloncot, a Ludas Matyit, a Sárga csikót, a Liliomfit – ezeken kívül is számos, nagyobb lélegzetű, sokszereplős darabokat állítottak színpadra. Vendégszerepeltek Kórógyon, Laskón és Nagybodolyán is. Az előadásokból befolyt pénzt pedig a saját működésükre fordították. Zima Imre, zenetanár lévén, dalárdát vezetett a faluban, ahova tizennyolctól hatvan éves korig jártak el szívesen a falusi emberek.
Egyszer egy csúzai szemlén is felléptek, ahol díjazták is az előadásukat. A tanárnő által vezetett gyermek néptánccsoport is eredményes volt, kétszer voltak a legjobbak drávaszögi szinten. Mindezek mellett varró- és vöröskeresztes tanfolyamokat tartottak, a sportot illetően pedig az asztaliteniszt és a sakkot is gyakorolhatták a gyerekek. Mindenki megtalálhatta a saját érdeklődésének megfelelő kedvtelést a Zima házaspárnak köszönhetően.
Még a hét utolsó napját is együtt töltötték diákjaikkal, bár nem volt vasárnapi iskola. A gyerekek ezen a napon is szívesen eljöttek az iskolaudvarba, ahol tanáraikkal együtt kosárlabdázhattak. Zima tanító úr, bár a focit kedvelte, igyekezett a kosárlabdát is megszerettetni diákjaival. Közösen hallgatták az újvidéki rádióiskolát is, végül pedig megbeszélték az éteren át érkező magyarórák tartalmát.
Arra a kérdésemre, hogy szigorúak voltak-e a tanítványaikkal, a tanító néni azt válaszolta, hogy az osztályteremben megkövetelték a rendet, fegyelem volt, de szeretet is. Nem maradt el a jó szó, a biztatás és a dicséret sem, ha megérdemelték. És nem is volt különösebb gond a gyerekek eredményeivel. November végére minden elsős tudott írni-olvasni, pedig óvoda sem volt. A tanárnő szerint ha túl sok a rossz jegy az osztályban, azok már nemcsak a diákok egyesei, hanem a tanáréi is. Az osztályteremben fegyelem volt, de amikor kicsengettek, a tanárnő és a tanító együtt játszottak diákjaikkal az udvaron. A többi kolléga pedig az osztályfőnökiben dohányzott…
Mindketten szerették a gyerekeket. Állandóan programokkal „bombázták” őket, mert férjével úgy gondolták, jobb, ha lefoglalják őket, minthogy azok a faluban csavarogjanak, esetleg elzülljenek.
Legtöbb diákjával máig tartja a kapcsolatot, a közelebbiekkel személyesen, a távoliakkal pedig telefonon. Örül, ha látja, hogy volt diákjai sikeresek az életben, így ismételten megbizonyosodhat afelől, hogy jó munkát végeztek. Férjével megtettek mindent annak érdekében, hogy a „jobb eszű” gyerekek ne hagyják abba a tanulást. A szülőket is próbálták meggyőzni, hogy taníttassák tovább gyereküket.
1970-ben költöztek Hercegszőlősre, ahol azért házaltak a magyar családoknál, hogy magyar tanfolyamra írassák gyereküket. Ők indították el Hercegszőlősön az anyanyelvápolást.
Nagyon fontosnak tartották az anyanyelvi oktatatást, és tanítványaikat mindig arra intették, hogy soha ne felejtsék el, és ne szégyelljék anyanyelvüket. Saját gyerekeiket is hasonló nevelésben részesítették, akik kiemelkedő eredményeket értek el, ki-ki a saját szakterületén. A tanárnőt életműdíjban részesítették az oktatásban és a közművelődés terén kifejtett odaadó munkájáért.
– A tanári fizetés akkor is alacsony volt. Az igazi fizetség számomra az, amikor látom, hogy volt diákjaim örülnek a találkozásnak. Ha tízszer születnék is, mindannyiszor ezt a hivatást választanám – mondja a nyugalmazott tanárnő.
Sajnos ma már nem volna annyi diákja, mint régen, amikor még a sepsei iskola „a falu lámpása” volt, és nem csak azért, mert ablakaiból az esti órákban is fény szűrődött ki. De lehet, hogy kevesebb pad állna üresen, mint most.
{fcomments}
