Gizi az idei nyaralását úgy tervezte, hogy egyedül megy a tengerre. Barátai, barátnői hiába kecsegtették jó bulizással, ő mégis kitartott elhatározása mellett. Pihenni szeretett volna, csendre és nyugalomra vágyott, hiszen minden idejét a munka töltötte ki. A hétvégi kikapcsolódások sem vonzották. Elege volt az üres fecsegésekből, az erőltetett mosolyokból. Három könyvet is betett a bőröndjébe. Semmi flancos ruha, csak épp a legszükségesebb dolgokat csomagolta el.
Csodálatos szállás várta: a teraszáról láthatta a napkeltét, a napnyugtát, és a morajló tenger, amely eléje tárult, olyan megnyugtatóan hatott rá, hogy órákig el tudott üldögélni a nyugágyban.
Pár lépés volt a strand, ahol nem is volt tömeg, ideális helyet talált a pihenésre.
Csakhogy amikor elindult, hogy megmártózzon, egy tengerisüncsaládra lépett. Tehetetlenül állt. Körülötte senki. Ahogy leült a homokra és próbálta kiszedni az ezernyi tüskéket, rájött, hogy ez lehetetlen. Ekkor lépett hozzá egy fiatalember, akinek a tekintetében látszott a segítőkészség. Amikor megállapították, hogy orvosi kezelésre van szükség, Zoli a karjában vitte Gizit az autójáig. Annyira csodálatos érzés volt megmentve lenni, hogy Gizit már a tengeri sün temérdek tüskéi sem zavarták. Soha még ilyen hirtelen jött érzés nem fogta el… Egy ismeretlen férfi karjaiban lenni, aki első látásra elrabolta szívét.
Az orvosi kezelés után ugyanúgy visszavitte Gizit az autójába, és leparkolt a kis nyaraló előtt. Persze hogy beinvitálta a teraszra egy üdítőre, nemcsak hálából, hanem úgy érezte, hogy nem akar megválni tőle, túl szép volt, hogy igaz legyen…
Gyorsan összebarátkoztak, miután bemutatkoztak és dióhéjban elmondták életüket.
Zoli bármiről beszélt, Gizi ámulattal hallgatta. Még amikor a fociról mesélt is, ami Gizit soha nem érdekelte, de ahogy Zoli szájából hangzott, még érdekesnek is tűnt.
Már a pislákoló csillagok is megjelentek az égen, mire Zoli elköszönt, de azt ígérte, hogy másnap meglátogatja. Gizi egész éjjel borogatta a talpát, hogy minél előbb meggyógyuljon. Alig tudott aludni az új, hirtelen jött érzésétől. Várta a reggelt, várta Zolit.
Kíméletes sétával kezdték a napot, és az estét már csókkal zárták. Harmadnap már táncolni mentek. A zene lüktető ritmusával együtt dobogott a szívük. Kimerültek, lihegve, nevetgélve indultak vissza a szálláshelyre. Zoli ott maradt éjszakára, együtt ébredtek egy csodálatos napra.
A könyvek ott hevertek a bőrönd alján, mert vég nélküli közös kirándulások töltötték ki napjaikat.
Kéz a kézben járták a múzeumokat, a város nevezetességeit. Nem mozdultak el egymás mellől, mintha örökre összekötötte volna őket a hirtelen jött vonzalom.
Gyorsan elmúlt a tíz nap, és gyorsan eljött az utolsó közös nap is. Voltak ígéretek, ölelések, búcsúcsókok, az elválás okozta fájdalomra azonban mindez nem volt elégséges gyógyír.
Zoli megígérte, hogy majd felkeresi, de Gizi nemigen hitt ebben, ilyen csak romantikus lányregényekben fordulhat elő. Hiszen ez csak egy nyári kaland, egy turistafiú és egy fiatal lány tíznapos románca volt.
Egy-két hétig még tartották a kapcsolatot telefonon, de lassan a hívások abbamaradtak. Gizi szíve fájt, de aztán józan ésszel mégis belenyugodott, hiszen minden nyári kaland ősszel véget ér.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
