Minden év március idusán újra és újra elmennek az emberek Csúzára, hogy tisztelegjenek az 1848/49-es forradalom emlékhelyei előtt. És évről évre egyre többen vannak. Mindig sikerül új arcokat felfedezni a tömegben, amely annak ellenére, hogy fúj a szél, esik a hó vagy zuhog az eső, felgyalogol a temetőbe, hogy megkoszorúzza Ács Gedeonnak, Kossuth tábori lelkészének, valamint Tóth Ambrus honvédtüzérnek – civilben a falu akkori tanítójának – a síremlékét.
Nincs az a zord időjárás, amely megállíthatná ezeket a férfiakat és nőket, az ifjúsági szervezet tagjait. Mert ők tartoznak, és tartozni akarnak valahová. Esetünkben ehhez az ünneplőbe öltözött tömeghez, amelynek közös a múltja, azonos a jelene, és egyelőre bizonytalan a jövője. A sorsközösség vállalása az, ami évről évre elhozza a Baranya-háromszög és Szlavónia magyarok lakta falvaiból ide, Csúzára a magyar embereket.
Még mielőtt valaki számháborúba kezdene: nem tízezrekről van szó. Más régiókhoz képest talán túlságosan kevesen, kicsit talán meg is törve a maroknyi horvátországi magyarságnak az a része, amely elzarándokol ide. Akik még nem indultak el az önfeladás útján. Eljönnek ide, hogy fejet hajtsanak őseik előtt, hogy méltóvá váljanak életművükhöz, emlékükhöz…
Répás Zsuzsanna mondta ünnepi beszédében, hogy azért is jön mindig külön örömmel Baranyába, mert a Kárpát-medence egyik legelárvultabb, ugyanakkor leghűségesebb magyar közösségével találkozhat itt.
Ezt a közösséget megtizedelte a honvédő háború, sokukat évekre elűzte szülőföldjükről, mégis él. Újraszervezte intézményeit, iskoláit, kulturális és egyházi életét. És még mindig küzd. Nem fáradt bele, hogy újra és újra felvegye a harcot azok ellen, akik kizárják gyülekezeteiket a templomokból, akik nem akarják, hogy a magyar iskolák élére magyar igazgatók kerüljenek, akik megpróbálják elnémítani magyar szellemiségű sajtóorgánumaikat, és akik megpróbálnak anyagiak elvonásával megszüntetni magyar kultúregyesületeket.
És ahogy azt az államtitkár asszony megfogalmazta: „Fegyverünk pedig hitünk, közösségeinkbe vetett töretlen reményünk. Hogy a munícióból ne fogyjunk ki, ahhoz minden közkatonára szükség van ebben a mindennapi küzdelemben. Mert harc ez most is, mint akkor, ’48-ban. S tétje ma sem más, mint a megmaradás. Ebben a nemes harcban mindennap csata zajlik, kisebb vagy nagyobb ütközetek, amelyek során vagy a magyarként és reménységben megélt élet mellett tesszük le voksunkat, vagy az önfeladás és a teljes beolvadás útját választjuk.”
Talán ez az utolsó esélyünk. Ha mi is feladnánk, vagy csak szótlanul szemlélnénk az eseményeket, nem lenne visszaút. A jelen problémáival nekünk kell megküzdenünk. Gyermekeinknek nekünk kell példát mutatnunk. Harcolnunk kell a megosztás és a közöny ellen. Hogy ez eredményes lesz-e, csakis rajtunk múlik. Én úgy érzem, évről évre többen vagyunk, mint az az ünneplőbe öltözött tömeg, amely minden március idusán, a zord időjárás ellenére is, újra és újra „megmássza” a csúzai dombot.
