A hétvégén részt vettem a Magyar nők a nagyvilágban elnevezésű konferencián. Huszonöt országból, a világ különböző tájairól érkeztek nők a magyar Országházba, hogy megosszák egymással történeteiket, tapasztalataikat és hogy felhívják a figyelmet a nemzeti identitás fontosságára és a kulturális örökség továbbadására.
A többség a diaszpórából utazott az anyaországba. Voltak közöttük még első generációs emigránsok, de azok leszármazottai is, és mind tökéletesen beszélték anyanyelvünket. Mindegyik nő története egy-egy hétköznapi történet, mégis megrendítő és példamutató. Sokan közülük vegyes házasságban élnek, mégis mindegyikük küldetésének érezte, hogy gyermekeinek átadja a magyar kultúrát, megtanítsa az anyanyelvet. Tették ezt olyan országokban, ahol nincsenek magyar iskolák, és egymás között csak akkor beszélgetnek magyarul, ha csatlakoznak a magyar cserkészekhez, vagy magyar közösségben élnek vasárnaponként hitéletet.
A konferencia egyik színes foltja volt például gróf Nádasdy Borbála balettpedagógus és írónő, aki Franciaországban él és Párizsban lett híres balettmester. Több önéletrajzi regénye is megjelent és szívesen járja Magyarországot és a Kárpát-medencét, hogy megossza történetét a fiatalokkal, hamarosan hozzánk is ellátogat meghívásunkra.
Borbálának nemesi származása miatt kellett ’56-ban elmenekülnie Magyarországról, akkor 17 éves volt. Életét a jog- és birtokfosztás, a társadalmi megbélyegzés, a megaláztatás és az emigráció jellemezte, erről szólnak könyvei is, mégis képes volt újra felépíteni életét, és jelentős sikereket elérni mégpedig nemzettudatának, kitartásának és életszeretetének köszönhetően.
De hogy egy másik példát is hozzak, ami hozzánk közelebb áll. Itt van Judit története, aki Brazíliában, Sao Paulóban él, szintén magyar származású férjével (ők már mindketten ott születtek), akinek bizony drávaszögi gyökerei vannak. Férje nagyszülei, Bircsákék, Hercegszőlősről vándoroltak ki Brazíliába. Tavaly nálunk jártak. Férje is vissza szerette volna kapni magyar állampolgárságát, ezért haza kellett jönniük, hogy megszerezzék a szükséges anyakönyvi kivonatokat. Szomorúan mesélték, hogy senkivel sem tudtak magyarul beszélni, és igazából még az is, aki beszélte a nyelvet, csak nagy sokára volt hajlandó megszólalni. De hát Isten útjai kifürkészhetetlenek: néhány próbálkozás után összetalálkoztak Sója Mariska nénivel, és neki köszönhetően délutánra már az anyakönyvi kivonatok tulajdonában térhettek vissza Pécsre.
Miközben ezeket a nőket hallottam beszélni, elmesélni élettörténeteiket, szomorúan gondoltam arra, hogy míg ők Venezuelában, Argentínában, Norvégiában, Svájcban és Skóciában azért küzdenek, hogy gyermekeik, unokáik megtanuljanak magyarul, megismerjék a magyar kultúrát, ragaszkodjanak gyökereikhez, addig mi itt, a határ közelében, önként és dalolva adjuk fel identitásunkat, íratjuk horvát, szlovák vagy szerb iskolába gyermekeinket.
De erről majd egy másik jegyzetben…
