Kövér László a családtámogatás nemzeti üggyé emeléséről, az emlékév meghittségéről és a járványról

0
13

A nemzeti konszenzus felé vezető út első és legfontosabb lépésének tartaná, ha az ellenzék hitet tenne a családtámogatási rendszer mellett. Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerint a térség politikai elitjei mindegyikének fel kellene ismernie, hogy egyenrangú és a kölcsönös bizalomra épülő együttműködésben közösen kellene a jövőjükről dönteniük, nem a nagyhatalmaknak. Abból „sose jöttünk ki jól”, fogalmazott a házelnök AzÜzlet.hu-nak adott exkluzív interjújában.

– Megkezdődött az Országgyűlés őszi ülésszaka, miközben a COVID-járvány felerősödött. A parlamentben miként tudnak gondoskodni a képviselők egészségéről, a törvényhozási munka folyamatosságáról?

Igyekszünk az egészségügyi kockázatot a lehető legkisebbre csökkenteni, aminek vannak nagyon fájdalmas következményei is. Mielőtt a járvány kitört volna, a Tripadvisor turisztikai portál szavazása szerint a turisták a világ tizedik és Európa ötödik legvonzóbb célpontjának minősítették az Országházat. Tavaly 700 ezernél több turista járt az Országgyűlés épületében, és – miközben például az iskolás csoportok ingyenes látogatást tehetnek – több mint egymilliárd forintos bevétele volt ebből az országnak. Most azonban kénytelenek voltunk ezt a ’jövés-menést’ a járványra való tekintettel megszüntetni, így ma nagyon korlátozott mértékben lehet csak a Parlamentet látogatni, és akinek nincs itt feltétlenül dolga, azt kénytelenek vagyunk eltanácsolni. Mindenkire ugyanazok az előírások vonatkoznak. A maszkhasználat kötelező, és testhőmérséklet-mérés van a kapuknál. Ezenkívül egyelőre a T. Ház működésére és a képviselőkre vonatkozóan sem kellett semmilyen rendkívüli intézkedést bevezetnünk. A hivatal dolgozói pedig megpróbálnak két váltásban dolgozni, hogy ha véletlenül előfordulna a fertőzöttség, akkor ne egy teljes részleg essen ki a munkából és vonuljon karanténba.

– A sors kegyetlen fintora, hogy pont az összetartás évében robbant az egész világot fenyegető, a fizikai találkozásokat alapjaiban meggátló COVID-járvány. Akkor, amikor a trianoni békediktátum századik évfordulójához kötődően a világ minden táján nagyszabású megemlékezéseket terveztek a helyi magyar közösségek. Elnök úr, miként éli meg mindezt, olyan vezetőként, aki a jobb időkben kifejezetten sokat utazott azért, hogy személyesen is találkozzon a külhoni magyarokkal.

Képviselői és házelnöki minőségemtől függetlenül is évente többször jártam határon túli magyar területeken. Ezért már szinte elvonási tüneteim vannak ezzel kapcsolatban. Nagyon rosszul éltem meg, hogy nyáron, a szabadságom idejére sem tudtam elutazni Erdélybe. Elszomorító, hogy bár egy nagyszabású, össznemzeti sereglést terveztünk Budapestre a Nemzeti Összetartozás Napjára, az egészségügyi kockázatok miatt mindez meghiúsult. De azért az online, a szimbolikus térben mégiscsak tudtunk tenni bizonyos gesztusokat – példának okáért az Összetartozás Emlékhelyének fölavatásával -, jelezve, hogy 2020 nem egy esztendő a sok közül, hanem ez a nemzet szempontjából szomorú centenáriumhoz kötődő év, amiről a magyar közösségeink máshol is fontosnak tartották, hogy megemlékezzenek. Emellett a századik évfordulón több olyan civil kezdeményezés látott napvilágot, amely nemzeti összetartozásunk közös megélésére irányult. A világ számos pontján fellángoló őrtüzek, a Kárpát-medence templomaiban a békediktátum aláírásának időpontjában megszólaló harangok, közös videóüzenetek jelezték, hogy a magyarság érhálózata működik. Így azért mégiscsak sikerült alkalmakat teremteni az összetartozás megélésére, és fontos dolgokat is tudtunk róla mondani. Például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) elfogadott egy közös nyilatkozatot, ami értékelte a Trianon óta eltelt 100 esztendőt, és egyfajta kiáltványként megfogalmazta az önazonossághoz való jog elismerésének igényét minden kisebbségben élő nemzeti közösség számára. Tehát az egyik oldalon az emlékévet mégiscsak sikerült kiemelni a hétköznapokból, a másik oldalról viszont – a ’minden rosszban van valami jó’ megközelítés alapján nézve – az erre irányuló támadás sem volt olyan erős, mint amilyen akkor lett volna, ha másnak nem lett volna meg az a baja, ami nekünk. Az energiákat nemcsak nálunk kötötte le a pandémia, hanem a környező országokban is, így nem nagyon volt érkezésük velünk foglalkozni. Így viszont kicsit bensőségesebb és meghittebb lett ez az emlékév, mint amilyen akkor lett volna, ha úgy tartjuk meg, ahogy valójában szerettük volna.

“Ideje lenne végre az érintetteknek is komolyan venni: Közép-Európa a közép-európaiaké. ” Fotók: Országgyűlés Hivatala

– Ha valamikor, a járvány kapcsán élesedik a Szabó Dezső-i „minden magyar felelős minden magyarért” szemlélet igazsága. Mit tehetett és mit tehet egy ilyen helyzetben az anyaország a diaszpórában élőkért, de különösen a határon túli magyarokért?

Fontosnak tartom, hogy a külhoni magyarságnak szóló támogatások, programok a járványhelyzetben is folytatódtak, sőt úgy alakítottuk át ezeket, hogy a megváltozott helyzetre reagálva tudjanak segítséget nyújtani a határon túl élők számára. Például egészségügyi felszerelésekkel – maszkokkal, lélegeztetőgépekkel – is segítettük a külhoni magyar közösségeket a járványhelyzet sikeres átvészelésében. Ugyanakkor a magyar intézményrendszer működtetéséhez szükséges támogatások folyamatosak. Folytatódnak a beruházások is, például a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program keretében megvalósuló óvodafelújítások, óvodaépítések is. Miközben a rendezvényeink, képzéseink az online térbe kerültek át, pályázati felhívásaink keretében idén is 2,2 milliárd forinttal támogattuk a külhoni magyar szervezetek tevékenységét.

– Miközben korábbi interjúnkban még arról beszéltünk, hogy a felfutó gazdaság igényeihez honnan szerzünk elegendő szakembert, a pandémiával járó recesszió ezen a területen is teljesen új helyzetet teremtett. Olyannyira, hogy a nyugaton tevékenykedő magyar szervezetek vezetőitől azt hallom, egyre több, korábban és a közelmúltban kivándorolt honfitársunk választja a hosszú távú vagy végleges hazatérést.

Ez így van. Érdemes a statisztikákat és különösen az ezek alapján kibontakozó trendet figyelni a következő esztendőkben is. Lehet, hogy a folyamat a járványügyi helyzettel járó megélhetési bizonytalanság miatt föl is gyorsult, de már a tavalyi, még járványmentes esztendőben is az volt a helyzet, hogy kicsivel többen költöztek haza Magyarországra a korábban ideiglenesen kitelepültek közül, mint amennyien elköltöztek Magyarországról. Tehát népesedési szempontból az egyenleg pozitívra fordult. Ebben bizonyára több tényező is közrejátszik. Egyrészt sokak számára kiderült, hogy nyugaton sincs kolbászból a kerítés és aranyból minden kilincs. Másodsorban a sikeresek közül bizonyára nagyon sokan érezték úgy, hogy összegyűjtöttek annyi pénzt, amivel immáron az itthon is javuló gazdasági feltételek között boldogulni tudnak, és mégiscsak jobb, hogyha a gyerekeik magyar iskolába járnak, vagy mégiscsak jobb, hogyha Magyarországon alapítanak családot – figyelembe véve a családtámogatási rendszerünk adta lehetőségeket. Bizonyára vannak olyanok is, akik eleve csak néhány évre vállaltak kinti munkát, vagy néhány évre mentek tanulni külföldre, és miután lejárt a kinti tartózkodásuk, ezért mindenképpen hazajöttek volna.  A bővülő magyarországi életlehetőségek, a bérek, jövedelmek jelentős növekedése, valamint a már említett családtámogatási rendszer a fiatalok számára mégiscsak komoly segítséget jelent, és hozzájárul ahhoz, hogy azoknak a száma is csökkenjen, akik úgy gondolják, külföldön nagyobb eséllyel boldogulnak, mint Magyarországon. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy egyre többen költöznek ide külföldiek Nyugat-Európából. Elsősorban olyanok, akik már hosszú dolgos évtizedek után vannak, tehát szeretnék a magyarországi közbiztonsági körülmények között nyugodtan, migránsmentesen leélni az életük java részét. Ezért minimum az egyik lábukat Magyarországra tették, és egyfajta kétlaki életet élnek: az év jelentős részében Magyarországon tartózkodnak, aztán csak látogatóba utaznak haza Németországba, Hollandiába vagy adott esetben Finnországba. Mindez ugyan most még inkább csak szimbolikus, de szerintem azért sokatmondó.

– Házelnök úr mindig elkötelezett volt abban, hogy a családokat – a családvállalást is segítve – minden szempontból meg kell erősíteni. Ebből a nézőpontból mennyiben változtathatja meg a lehetőségeket a mostani recesszió és a vele járó gazdasági bizonytalanság?

A kormány kiemelt célja, hogy Magyarország családbarát hely legyen, ezért a gyermeket nevelő családok támogatását a 2021-es költségvetés továbbra is teljes mértékben biztosítja. Erre a célra 2295 milliárd forint áll rendelkezésre. Vagyis a koronavírus-járvány negatív hatásai ellenére a családok támogatásából nem enged a kormány. Ezt mutatja az is, hogy a veszélyhelyzet idején született hitelmoratórium és egyéb kedvező intézkedések mellett a kormány célzottan a kisgyermekes családokra is figyelt: mintegy 60 ezer szülőt segített a kisgyermekes családoknak szóló kedvezmény, amely a veszélyhelyzet alatt lejáró gyes-, gyet- és gyed-jogosultságokat hosszabbította meg. Mivel a gyermekvállalás életre szóló döntés, a kormány garantálni szeretné, hogy a családok hosszú távon számíthassanak a támogatásra; a gyermekes családoknak járó úgynevezett családi kedvezmény idén nagyjából 380 milliárd forintot hagyhat az érintetteknél. Miközben mindennek megvan a maga szimbolikája és gyakorlati hatása, meggyőződésem szerint egy családpolitika eredményességét nem is elsősorban az határozza meg, hogy milyen anyagi eszközökkel, azoknak mekkora nagyságrendjével támogatja az adott állam a családalapítást tervező fiatalokat. Mert mindennek a hatása csak hosszú távon érik be, hosszú távon adódik össze, és hosszú távon hoz pozitív eredményt. Azok az országok, amelyekben relatíve sikeres családtámogatási politika működik, és az a demográfiai számokban is megmutatkozik, ott nem is elsősorban a családtámogatás nagyságrendje, hanem a kiszámíthatóság, a családtámogatási rendszer stabilitása az, ami egyfajta felhajtóerővel bír. Negatív példa a Bokros-csomag, aminek a családi támogatások megkurtítására vonatkozó részei nem is léphettek hatályba, mert az Alkotmánybíróság ezeket megsemmisítette, mégis olyan lélektani hatása volt, hogy meghirdetése után drámaian visszaesett a születések száma az egyébként is lefelé tartó trendben. Ezzel ellentétben a mi kormányzati intézkedéseink azt üzenik a fiataloknak, hogy gazdasági értelemben nem lehet olyan nagy bajban Magyarország, hogy a családtámogatások stabilitását, sőt azok bővítését ne tartaná a legfontosabbnak. Az utolsó, sőt utolsó utáni pillanatban sem fogjuk ezeket csökkenteni, ha rajtunk múlik. A nemzeti konszenzus felé vezető úton az első és legfontosabb lépésnek tartanám, ha a mostani ellenzék hitet tenne amellett, hogy – ha adott esetben, akármikor is, de ők nyerik meg a választásokat – Magyarország demográfiai problémáinak a megoldása érdekében nem nyúlnak hozzá a családtámogatási rendszerhez, hanem ezt egy nemzeti konszenzusos kiindulópontnak tekintik.

– Ha már nemzeti konszenzus, ebből a szempontból hosszú idő óta talán Trianon emlékezete és az Összetartozás Emlékhely az első, amelynek megítélésében a külső szemlélő által konszenzus érzékelhető.

Valóban nem nagyon támadták a balliberális oldalról, de ezt csak annak lehet betudni, hogy – ha a politikai életben nincs is ilyen konszenzus –  az emberek többsége, vagyis a választópolgárok körében nagy tábort már nem lehet gyűjteni a nemzet ilyenfajta megosztásának programjával.

– A magyar kormány stratégiájában a nemzetpolitika fontos fókusza a Kárpát-medencei közös tér megteremtése, amelynek megszületése a gazdaság és a kultúra mellett egyre több területen érzékelhető. Milyennek tartja az eddigi eredményeket, és milyen reakciókat tapasztal ebben a kérdésben a szomszédos országoktól?

Ebben a kérdésben számomra az a legfontosabb, hogy az utódállamokban élő magyarok tömegei számára sem csak szimbolikus, ünnepnapokra szánt szóvirágok halmaza a nemzeti összetartozás, hanem a mindennapokban megélhető valóság. Például annak a kárpátaljai szülőnek, aki mindennap elviszi abba az óvodába a gyerekét, amit ott a magyar állam támogatásával sikerült felépíteni. Vagy annak a délvidéki vállalkozónak, aki ahhoz, hogy ott tudjon maradni a saját szülőföldjén, a nagyszülei meg a szépapái földjén, és ott tudjon gazdálkodni, a családjának ott tudjon kenyeret adni, a magyar állam gazdaságfejlesztési programja adta meg az esélyt, ami nélkül kénytelen lett volna elvándorolni munkát vállalni valahová Nyugat-Európába. Aki ezt megéli, már tényleg nemcsak a március 15-i ünnepségekről szóló tudósításokban találkozik a nemzeti összetartozás gondolatával, hanem a mindennapok anyagi valóságában is. Óriásit léptünk tehát előre – talán nagyobbat is, mint amiről 2010-ben reálisan álmodhattunk. Más kérdés, hogy ennél is többet kellene tenni ahhoz, hogy a határokon túl rekedt magyar közösségeinket annyira meg tudjuk erősíteni, hogy ellenállók tudjanak maradni azon utódállami és globalista nyomással szemben, amely fel akarja oldani nemzeti önazonosságukat. A környező országok politikai osztályával kapcsolatban csak azt a reményt táplálhatjuk, hogy miként 2010-ben nem gondoltuk, hogy ilyen gyors eredményt érünk el a nemzeti összetartozás tényleges megerősítése terén, úgy egyszer majd arról beszélgethetünk, hogy nem gondoltuk volna még 2020-ban, hogy ilyen viszonylag rövid idő alatt sikerül meggyőzni ezeket az országokat arról, hogy a német és orosz birodalmak közé szorult Közép-Európa vagy magát szervezi meg egyfajta egyenrangú és a kölcsönös bizalomra alapuló együttműködés révén, vagy pedig – ahogy a történelemben számtalanszor történt ez velünk – mások majd mindig megszervezik helyettünk ezt a térséget a saját birodalmi érdekeiknek megfelelően, amiből eddig még sosem jöttünk ki jól. Ideje lenne végre az érintetteknek is komolyan venni: Közép-Európa a közép-európaiaké.