De akár azt is kérdezhetném az elmúlt hetek eseményei tükrében, hogy szükség van-e egyáltalán hiteles és szakmai szempontból is elismert horvátországi magyar médiumokra, vagy elég csak annyit tudni rólunk, amennyit a kívülállók, legyenek azok anyaországiak vagy valamelyik testvérrégióból valók, hinni szeretnének: szép kis ország gyönyörű tengerparttal, egységes magyarsággal.
Hát ki kell, hogy ábrándítsam őket.
Valószínűleg észrevette a kedves olvasó, hogy néhány hétig nem jelent meg kommentár és jegyzet az újságban. Sokan észrevették, és nagyon sokan szóvá is tették.
Természetesen így is lehet újságot írni, az elmúlt hetekben mi is ezt tettük. Hétről hétre beszámoltunk azokról a művészeti együttesekről, amelyek itt, ott és amott is fellépnek, szép teljesítményeket nyújtanak, és népszerűsítik hagyományainkat, kultúránkat. Csak mindez nem számít újságírásnak. Ha egy újságírót meg lehet félemlíteni, ha nyomást lehet rá gyakorolni, és higgyék el, ez minden politikus vágya, akkor az jobban teszi, ha leteszi a tollat, odébbáll, és keres magának másik szakmát.
Hogy mire volt ez jó? Mire akartuk felhívni a figyelmet? Csupán arra a tényre, hogy mi lesz akkor, ha elnémítanak bennünket. Ha nem mutatathatunk rá a látszat mögött meghúzódó lényegre, ha nem írhatjuk le, amit az olvasó hallani szeretne, vagy azt, amivel nem ért egyet, és ezért szívesen vitába szállna vele, nincs sok értelme az egésznek. Ha nem hívjuk fel a figyelmet az égbekiáltó igazságtalanságokra, ha nem mutatunk rá kicsinyes, önhitt politikusok pitiáner húzásaira, valamint arra, hogy milyen gyorsan csökken a magyar diákok száma, vagy hogy mi minden miatt is asszimilálódik rohamosan a magyar, száraz, sótlan, újságot vehetne a kezébe az olvasó. Néhány éven belül oda jutnánk, hogy úgy írnánk magunkról, mint ahogy például a horvát köztévé kisebbségi műsora mutat be bennünket és más kisebbségeket is: esznek, isznak és táncolnak. Egy idő után aztán lassan nyelvet váltanánk, ugyanis horvátul legalább mindenki megérti, az anyaországi média pedig majd kiküldene hozzánk egy több nyelvet beszélő tudósítót, aki lefordítaná számára a híreket, és aki annak rendje és módja szerint folyamatosan beszámolhatna arról, mennyire zsúfoltak is az autóutak a szezonban, mert nyáron ez Horvátországból a legfontosabb hír…
Az elmúlt hetekben több szakmai konferencián is részt vettem. Néha azért sem árt kicsit anyaországi és más külhoni magyar kollégák között mozogni, mert így szembesülni tudunk azzal, hogy ők hogyan látnak bennünket, ennek köszönhetően pedig mi saját magunkat kívülről láthatjuk egy kicsit. Elárulom, hogy a legtöbb esetben nem olyannak látszunk, mint amilyennek gondoljuk magunkat.
Mind az anyaországiak, mind a testvérrégiókban élők szeretnék azt hinni, hogy mivel mi mindösszesen 16 ezren (ha) vagyunk, mások, bizonyára jobbak vagyunk. Hogy nekünk nincsenek problémáink, nem küzdünk napi szinten a fennmaradásért, hogy minket nem akarnak ellehetetleníteni, erőszakkal beolvasztani. Pedig ugyanolyan gyarlók és acsarkodóak vagyunk, mint a másutt élő nemzettársaink. Magyarnak lenni Horvátországban is éppen olyan nehéz, mint bárhol másutt, és nem származás, hanem vállalás kérdése. Hozzájuk képest azzal a pirinyó különbséggel, hogy nálunk sokkal kevesebben vannak, akik ezt felvállalják.
