A tavalyi tapasztalatok alapján úgy döntöttünk, az idén nem megyünk olyan helyre nyaralni, ahol a strandon nem lehet megmozdulni és a boltban órákat kell várni a kasszánál.
Sikerült is egy olyan kis szigetet választanunk, ahol még valahol a nyolcvanas években megállt az idő. Mintha nem is egy országban élnénk! A szigetlakók autóin pl. nincsenek rendszámtáblák, ha van, akkor még a vörös csillag is ott virít rajtuk. Mi a csodának műszakiztassa az ember, a szigeten úgysem jár rendőr! A boltban alig van áru, a kenyeret úgy kellett másnapra megrendelni, a boltos néni „kedvességétől” pedig az egész szigetet kileli a hideg. Német turisták fagyit vettek előttünk, háromszoros áron, mint amennyibe a szárazföldön kerül, és persze válogatni nem lehetett, csak egyfajta fagylalt volt. Majd, mikor a fizetésre került a sor, és számlát kértek (miféle fiskalizáció, miféle kassza!), szó szerint kizavarta őket a boltból. „Marš van!” – förmedt rájuk, és az ujjával mutatta az irányt kifelé. Az üzlet egy régi dunavos bolt volt, a nyolcvanas évek berendezésével, egy táblán az alábbi felirattal: „18 év garancia”!
A helybeliek viszont kedvesek és barátságosak, a boltos nénin kívül nem ért bennünket hideg zuhany a nyaralás alatt. Gondolkodásmódjuk, hozzánk való viszonyulásuk felidézte a nyolcvanas évek Jugoszláviáját, mintha időutazásban lett volna részünk, visszarepültünk a gyermekkorunkba. Megfizethetetlen élmény, annyi szent!
Sokan viszont rossz szájízzel tértek haza a nyaralásról. Kollégáimat más és más rossz tapasztalatok érték, habár összességében mindenki jól nyaralt. Az egyik szigeten víz nem volt, a másikon áram. De még a vécésnénitől is számlát kaptak. Közösen megállapodtunk abban is, hogy a vendéglátásban (benzinkút, éttermek, kávézók stb.) dolgozó emberek kedvessége és a munkaszokásai hagynak még némi kívánnivalót, de a mi boltos hárpiánkéhoz fogható kirívó példával nemigen találkoztak.
Számos rossz tapasztalatról számolnak be különféle fórumokon mások is, hazaiak és külföldiek egyaránt.
A mi újságunk internetes fórumát is megtalálták. Egy soproni magyar ember írta meg nekünk nemtetszését, aki Tučepiben töltötte szabadságát, az autópályán és a határon feltorlódott kocsisorokra panaszkodott. Órákat vártak a tűző napon, míg kifizethették a szerinte – és nem csak szerinte – borsos autópályadíjat, miközben egész Európában bevált a matricás rendszer. A negyven fokban nem osztottak nekik hideg vizet, és illemhely sem találtatott sehol a közelben. „Nem értem, hogy a sok ezer autós életét, akik egyébként sok pénzt költöttek el az országban, miért kell megkeseríteni ilyen kényszerpihenőkkel?! Gyönyörű ország Horvátország, nem kéne a pozitív képet elrontani, a nyaralást rossz szájízzel befejezni egy különben könnyen orvosolható probléma miatt!” – írja.
Persze a legtöbben csak a panaszaikat osztják meg az interneten, a szépre és a kellemesre nem vesztegetnek szót. Kicsiny országunknak van még mit tanulnia a turizmus terén – és a tengerparton élőknek sem lehet könnyű. Míg mi mindannyian visszatérhettünk megszokott hétköznapjainkba, az ő életüket továbbra is felbolygatja a rengeteg idegen, akik elözönlik az utcákat, tengerpartokat, az üzleteket, az éttermeket, kávézókat, sokszor a tízszeresére is felduzzasztva egy-egy település, város vagy sziget lakóinak számát.
Mindkét oldalról kicsivel több türelem és megértés szükséges, máskülönben nem fog működni a dolog, bárhol is nyaral az ember a világon.
