Az elkötelezett, a magyar fiatalok érvényesülését szívvel-lélekkel támogató pedagógus húsz éve, január 21-én az egyik pécsi kórházban hunyt el. A békés reintegrációt megelőző esztendőben súlyos betegség támadta meg a szervezetét, amellyel az élet egyéb területein a küzdelmet soha fel nem adó ember nem tudott megbirkózni. A kegyetlen sors úgy akarta, hogy Szloboda János csak holtan, koporsóban térhessen haza a hat és fél évvel korábban elhagyni kényszerült Pélmonostorra. Hatvanegy évet élt.
Szloboda János 1936-ban született Újbezdánban. Az 1950-es években szentlászlói iskolaigazgatóként gyermeknevelési tanácsokkal látta el a szülőket, az általános műveltséget bővítő előadásokat szervezett a helyi fiatalokkal együtt, segítette a helyi labdarúgócsapat munkáját is. Ambíciói azonban továbbtanulásra ösztönözték. Megszerezte a tornatanári oklevelet, majd a pélmonostori általános iskolában kapott állást.
Az egyetlen szakképzett testnevelő tanár volt a várossá fejlődő községben. Innét került az ország egyik legjobban működő állami vállalatának, a Bellye Ipari-Mezőgazdasági Kombinátnak a kádertervezési osztályára. Tisztában volt az iskoláztatás, a szakemberképzés fontosságával. Tanáremberként magyar tanulócsoportok megalakulását szorgalmazta, a kétnyelvű oktatást, hogy a magyar fiatalok is megfelelő szakképesítést szerezhessenek, és ennek birtokában szülőföldjükön helyezkedhessenek el.
Rendkívüli aktivitás, közéleti szerepvállalás jellemezte az időközben magyar tagozattal is bővülő pélmonostori középiskolai központ iskolapedagógusát, tulajdonképpen egyik vezetőjét, aki közben magiszteri fokozatot szerzett a rijekai egyetemen. A pélmonostori járás, illetve a régió Eszéken működő képviselő-testületének az alelnöki tisztségét is betöltötte az évek folyamán, és több mint nyolc éven keresztül elnöke volt a Horvátországi Magyarok Szövetségének (HMSZ), amelynek művelődésszervező, hagyományőrző, oktatásfejlesztő tevékenységét rendkívül sikeresen koordinálta, és oroszlánrészt vállalt a falusi művelődési házak felújítását, infrastrukturális fejlesztést lehetővé tevő anyagi háttér megteremtésében az 1991-ig tartó időszakban.
A szerb megszállás őt és családját is arra kényszerítette, hogy 1991 nyarán elhagyja pélmonostori otthonát. Feleségével Harkányban jutottak ideiglenes szálláshoz. Hamarosan a tőle megszokott lendülettel kapcsolódott be az ideiglenesen Mohácson működő pélmonostori középiskolai központ munkájába, tulajdonképpen folytatta iskolapedagógusi tevékenységét.
Nevéhez fűződik a HMDK első alapszabálya
Másokkal együtt mindent megtett azért, hogy a korábban őáltala is vezetett HMSZ-t „megreformálja”, hogy a szervezet a gyökeresen megváltozott körülmények közepette is eleget tehessen a vele szemben támasztott jogos elvárásoknak. Amikor kiderült, hogy a HMSZ-ben nincs esély „rendszerváltásra”, a horvátországi magyarság túlnyomó többsége akaratának eleget téve, sokadmagával megalapította a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét (1993), amely a békés reintegrációig (1997) eltelt időszakban a horvátországi magyarság egyetlen országos szervezetévé nőtte ki magát, megvalósítva ezáltal a horvátországi magyarság – azóta szándékosan, új szervezet (MESZ) létrehozása révén szétrombolt – egységét. A HMDK első alapszabályát, statútumát Szloboda János írta. A békés reintegrációt megelőző esztendőben súlyos betegség támadta meg a szervezetét, amellyel már nem tudott megbirkózni. 1998. január 21-én az egyik pécsi kórházban elhunyt. A horvátországi magyarságot ezzel pótolhatatlan veszteség érte.
