Kati korán elveszítette az édesanyját. Egy autós felelőtlenül előzött, és tragédia lett belőle. Magát hibáztatta, hiszen aznap ő erősködött, hogy nem akar buszozni az iskolába.
Úgy érezte, a család is őt okolja a történtekért. Habár alig töltötte be a 14-et, a temetés után rögtön átvette a gondoskodó anya szerepét. Vigyázott a kistestvéreire, fürdette, etette őket. Játszott velük és olvasott nekik. A háztartást is ő vezette.
Az édesapja persze tudta, hogy ez nem helyes, ám ő oly mértékben összetört, hogy nem tett semmit. Hagyta, hogy Katit szépen lassan legyűrje az önvád. Idővel pedig a nemtörődömség elvárássá alakult: szóvá tette, ha nem volt meleg vacsora a nap végén, vagy ha a kicsik rossz jegyet kaptak az iskolában… Az évek pedig múltak.
Hat évvel később Kati barátai épp a lány születésnapi buliját szervezték. Meghívták Robit is, akibe Kati fülig szerelmes volt. A lány először ellenkezett, mégis igent mondott barátnői meghívásának.
– Ma bulizni megyek a barátaimmal – mondta az édesapjának, aki a tévé előtt ülve szorongatta a hideg sört.
– Kész a vacsora?
– Igen.
– A fiúk is rendben vannak?
– Igen, apa. Mindent elintéztem, ahogy szoktam. Van még sör a hűtőben. Sietek haza.
Kati kissé ingerült volt. Sosem tenne szemrehányást az édesapjának, de azért jólesett volna neki, ha legalább felköszöntik a születésnapján. Nem várt ő se ajándékot, se tortát, csupán egy atyai ölelést és néhány kedves szót a testvéreitől, de még ezeket sem kapta meg.
De legalább a buli jól sikerült. Kati rég volt ilyen önfeledt és boldog. Robi randira hívta. Az egy randiból sok és még több találka kerekedett. Ám minden alkalommal, amikor kilépett a házból, lelkiismeret-furdalása volt, és az apja egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát.
– Megint elmész? Ki fog az öcséiddel foglalkozni? Komolyan azt várod el, hogy munka után még én csináljam ezt is? Vannak kötelezettségeid, úgy látom, kezded őket elfelejteni…
Kati nem szólt semmit, de könnyes lett a szeme. Mindennél jobban szerette a családját, de a fiú olyan érzéseket hozott felszínre benne, amelyekről azt sem tudta, hogy léteznek.
Lassan egy éve jártak, amikor Robi feltette neki a kérdést: „Hozzám költözöl?” Kati szeme felragyogott. Azonnal rá akarta vágni, hogy igen, de mielőtt kinyitotta volna a száját, eszébe jutott, hogy nem lehet. Ki gondoskodik a családról?
– Sajnálom, tudod, hogy nem hagyhatom ott őket.
– Felnőtt nő vagy, próbálj egy kicsit magadra gondolni – mondta Robi.
Eközben megcsörrent a telefonja.
– Hol vagy már? – kezdte ingerülten az apja. – Azonnal gyere haza! Az egész ház úszik a koszban. Szerinted ki fog mosogatni?
A lányt elöntötte a méreg. Vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt.
– Mindjárt hazamegyek. De mostantól neked kell ellátnod a szülői feladatokat, mert elköltözöm. Amikor anya elment, még gyerek voltam, de én is gyászoltam. Hagytad, hogy felnőttként helyetted is dolgozzam. Megszoktad, hogy nem kell szülőként viselkedned, mert én azt is átvállaltam. Ennek vége! Hazament, majd összepakolt. Úgy érezte, hogy az édesanyja sem haragudna, ha látná, inkább örülne a boldogságának.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
