A bácsalmási Szabó Endre annak ellenére, hogy magyarországi születésű, és egész eddigi életét ott töltötte, mégis különösképpen vonzódik a külhoni magyar vidékekhez. Ennek a különös vonzódásnak állítása szerint több oka is van.
Endre a magyar-szerb határ közelében fekvő Bácsalmáson nőtt fel, aminek köszönhetően akarva-akaratlanul is kapcsolatba került a határ túloldalán élőkkel. Már gyerekkorában is gyakran átjártak határon túli ismerőseikhez, rokonaikhoz, ugyanis nagyapja a vajdasági Doroszlóról költözött annak idején a Bácsalmás közelében lévő Tataházára. A 90-es évek háborúi azonban elszakították a rokonságot egymástól, és így Endrééket a Vajdaságtól is. A 2000-es évek elején azonban váratlanul ismét a határon túlra sodorta Endrét a szél, mégpedig egy focimeccsnek köszönhetően.
– Jó tíz évvel ezelőtt, hosszú kihagyás után jutottam el újra a Vajdaságba: testvértelepülésünk, Pacsér futballcsapatával többször játszottunk barátságos mérkőzést, és így kicsit újra közelebb kerültem a közösségükhöz, ami felidézte bennem a régi dolgokat. Ettől indíttatva elhatároztam, hogy ismét kiépítem családunk régi, határokon átnyúló kapcsolatrendszerét. Első lépésként elkezdtem a szabadkai magyar rádió műsorait hallgatni, aminek köszönhetően könnyebben tudtam tájékozódni az ottani helyzetről. Az évek során többször be is telefonáltam az egyes műsorokba, és személyesen is megismertem a rádiós csapatot, amelynek a tagjaival aztán annyira jó viszonyba kerültünk, hogy a műsoraikban is többször vendégeskedtem – meséli Endre, aki azt is hozzáteszi, hogy mára már szinte hetente átjár hozzájuk a Vajdaságba.
Szinte mindenhol vannak ismerősei
Miután rendszeres vendég lett a Vajdaságban, rengeteg emberrel sikerült megismerkednie, szinte nincs olyan része a Vajdaságnak, ahol ne volna ismerőse.
– A legtöbb új barátra általában a nyaranta megrendezett zentai ifjúsági fesztiválon szoktam szert tenni, ott ugyanis általában jelen van a Délvidék apraja-nagyja. Itt sikerült tavaly nyáron megismerkednem drávaszögi fiatalokkal is, aminek különösen örülök. Még a fesztiválon megbeszéltük, hogy előbb-utóbb ellátogatok hozzájuk is. Erre már augusztusban sort is kerítettem, amikor is bejártuk Eszéket és a magyarlakta településeket, és azóta már többször is jártam a Drávaszögben. Eddigi tapasztalataim szerint az itteni emberek sokkal összetartóbbak, barátságosabbak, mint felénk, amit én nagyra értékelek. Ezenkívül jó dolognak tartom azt is, hogy szinte mindenki ismer mindenkit ebben a kis közösségben, ami végül is érthető. Eddigi csúzai vagy vörösmarti „kirándulásaim“ alkalmával szinte mindig meglátogattam egy-egy borospincét is, és az itteni jó borokról otthon is sokat meséltem, és másoknak is előszeretettel ajánlottam őket.
A többségi nemzet tagjaival is jó viszonyban van
– Az évek folyamán nemcsak magyar ismerősökre tettem szert, hanem szerb, illetve horvát nemzetiségűekre is, ami új kihívást jelentett nekem, többek között azt, hogy megismerkedjem a nyelvükkel, ami, úgy érzem, hogy valamennyire sikerült is, természetesen még van mit csiszolnom rajta. Ez is bizonyítja, hogy legjobb és leghatékonyabb nyelvtanulási módszer az élőnyelvi környezetben való tartózkodás. Annak ellenére, hogy még nem beszélem a délszláv nyelveket tökéletesen, általában elismerő gesztusokat tapasztalok beszélgetőpartnereimnél, amikor megtudják, hogy magyarországi vagyok. A nyugati nyelveket sokkal lassabban tanultam meg korábban. Vajdasági kapcsolataim kezdetén többször félreértésekre is sor került, mivel akkor még nem ismertem az ottani magyar nyelvhasználati fordulatokat. A „legérdekesebb“ helyzetbe azonban akkor kerültem, amikor egyik szabadkai haverommal elmentünk egy szerb közösségbe, ahol mindössze hárman tudtunk magyarul, közülük persze csak én nem beszéltem szerbül. Annyit azért „tudtam“ mondani, hogy „ne spricam srbski“, ami nagy kacajt váltott ki, mivel ugyebár én azt akartam közölni, hogy nem értek szerbül. Az évek során nagyon megkedveltem a délvidéki mentalitást, szokásokat, és szinte már el sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha nem járhatnék át rendszeresen a határ túloldalára, vagyis Szerbiába és Horvátországba.
{fcomments}
