Irma korán érő típus volt. Az a fajta, akit az élet tanít meg önállónak lenni, egyszersmind kihozni mindenből a legjobbat. Hamar rájött, hogy bármit hoz is a sors, egyedül magára támaszkodhat.
Szókimondó, ugyanakkor vidám személyiségével legalább annyi embert elriasztott, mint ahányan odáig voltak érte.
Határozottsággal vegyes különcségével nem csak a családjából, de még a barátai közül is kilógott. Megvoltak a maga félelmei és szorongásai, de középiskolás éveire már tudta, mit akar, és korosztályával ellentétben voltak ambíciói.
Anyagilag független életre vágyott, amelyben senki sem szól bele a dolgaiba, és úgy osztja be az idejét, ahogy neki tetszik.
– Ne álmodj túl nagyot, mert felébredsz – mondogatta az apja gyakran. Nem azért, mert le akarta törni az öntudatos lány szarvait. Egyszerűen csak ilyen volt. Egyetlen örömét az alkohol jelentette. Évek óta ivott, a család pedig a középosztályból lassan lecsúszott, aminek fenyegető árnya elől Irma mindig is menekült.
Az apja biztosnak vélt állása megszűnt, alkalmi munkák következtek, majd azok is ritkulni kezdtek.
Először csak a házat kellett eladni, és mindannyian egy albérleti lakásba költöztek. Irmának azért jutott egy külön szoba, ahová visszahúzódhatott a szülei állandósult veszekedései elől.
Apja többször is benyitott hozzá, hogy ellenőrizze, mit csinál. Irma felháborodott, és azt mondta, már nem kisgyerek, hogy ekkora felügyelet alatt legyen.
– Az apád vagyok, és ez az én házam! Még hogy nem gyerek…
A hasonló helyzetek rendszeresek lettek. Sosem tudott félrevonulni, akkor sem, ha tanulni akart, csendre vágyott, vagy éppen a barátnőivel akart beszélgetni egy kicsit.
A főiskolás évek úgy hatottak Irmára, akár fogolyra a rabság évei utáni szabadulás.
Ösztöndíjat és diákhitelt is kapott, így megmutathatta a világnak, hogy egyedül is boldogul.
A főiskola mellett dolgozott is, és mire megszerezte a diplomáját, már valóban a maga ura lett.
Fiatal felnőttként élte a maga életét.
Családja rezsiköltségeit lényegében ő állta.
Ekkor ismerkedett meg Lacival. Előfordult, hogy alkalmanként felment Irmához. Óhatatlan volt az összetűzés az apjával.
– Megmondtam, hogy nem tűröm a zárt ajtókat a házamban! – üvöltötte az apja. – Amíg az én fedelem alatt élsz és az én kenyeremet eszed…
– A te fedeled? – válaszolt Irma. – Hiszen albérletben élünk! Több pénzt adok a közösbe, mint te!
Nem bírta már elviselni a szülői terrort. Kifizette még az adósságokat, és szép csendben elköltözött otthonról. Majd inkább messziről segíti a szüleit.
Önálló, magabiztos, pénzkereső felnőtté vált. Sikerült elszakadnia a szülőktől.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
