Magdi és István huszonöt éve kiegyensúlyozott házasságban élt. A lányuk már rég elköltözött otthonról. Sorsukkal meg voltak elégedve, és várták a megérdemelt nyugdíjazást. Egymást kiegészítve teltek napjaik.
A világ egyik legtürelmesebb, legokosabb, legkedvesebb és legnyugodtabb férfijával ajándékozta meg az ég Magdit. István udvarias és előzékeny volt. Szerette a munkáját, de nem vitte túlzásba, és jól is keresett. Felporszívózott, lehajtotta a vécéülőkét, visszacsavarta a fogkrém kupakját. Befúrta a szöget, kicserélte a villanykörtét. Amikor megszületett a kislányuk, zokszó nélkül segített mindenben, etetett, fürdetett, pelenkázott.
Irigylésre méltó volt a házasságuk.
Még tartott az augusztusi nyár, amikor bekövetkezett az, amire Margit álmában sem gondolt volna.
Vasárnap volt, a lakásban már nem lehetett kibírni a hőséget. Margit arra gondolt, ki kéne ugrani a strandra.
István újságot olvasott. Olyan bácsis lett egyszerre: szemüvegben, domborodó pocakjával, kezében a régimódian zizegő újságlapokkal.
Amikor Margit felvetette, hogy kiruccanhatnának a strandra, kelletlenül nézett a szemüvege felett. Vállat vont. – Ahogy akarod – mormogta.
Margit ment is mindjárt előkotorni a strandkellékeket. Közben elrakott néhány inget a szék karfájáról, felszedte a szöszöket a szőnyegről. Patakzott róla az izzadtság.
Muszáj pihennie, gondolta, különben végez vele a hőség. Ez az időjárás nem arra lett kitalálva, hogy a középkorú emberek hajlongva takarítsanak…
A férje íróasztala volt hozzá a legközelebb, lerogyott a karosszékbe. Ott volt előtte a lekapcsolt számítógép. Soha nem szokta használni, volt neki is saját laptopja. De az most olyan messzinek tűnt, és úgy gondolta, hogy tart egy néhány perces szünetet, amíg kifújja magát, és addig belelapoz az üzenetekbe. István levelezőlistája is megnyílt.
– Rólad álmodtam; folyton rád gondolok… Mikor jön el az az idő végre, amikor együtt lehetünk örökre…
Ahogy görgette a levelezést, olyan düh fogta el, hogy akkora cirkuszt csapott, amilyenre korábban nem tartotta magát képesnek. Istvánt szó nélkül ütni kezdte. Mintha azonnal tudta volna, miről van szó. Az pedig bűntudattal nézett Margitra, és hagyta, hogy záporozzanak az ütések a hátára, a mellkasára.
Ezután félórás, szünet nélküli zokogás kezdődött.
István megvárta, amíg Margit megnyugszik, aztán kérés nélkül mindent bevallott. Nagyon sajnálja, hogy fájdalmat okozott neki. Azt hiszi, szerelmes, de nem akarta soha megbántani őt. Amikor mindezt elmondta, úgy látszott, hogy megkönnyebbült.
Még aznap elköltözött.
Margit egy hétig nyugtatókon élt, és el szeretett volna a valóság elől rejtőzni. Nem akart arra gondolni, hogy István csendessége és kedvessége mögött igaz szerelem helyett mindvégig inkább kötelességtudat rejtőzött…
El kellett fogadnia a magányos éjszakákat, nappalokat.
El kellett fogadnia, hogy István már beadta a válópert.
A barátnőjéhez költözött. Múltak a hónapok, és kicsivel jobb lett. A seb soha nem heged be, ahogy az agya sem képes a teljes megnyugvásra. De már nem akar meghalni, és odafigyel a világban történtekre.
Most már hiszi is, hogy egyszer még újra érezni fog, ha mást nem is, legalább elégedettséget.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
